Egy jó barátom roppant érdekes szerzőt ajánlott nekem nemrégiben, manapság a második könyvet olvasgatom tőle. Így írom: olvasgatom, mert egyfelől a barátom, aki előttem forgatta a köteteket, ezt a módszert javasolta, másrészt pedig, mert igen hamar magam is beláttam, hogy csak így érdemes kézbe venni ezeket a szövegeket. Egy nap alatt legfeljebb néhány oldalnyit belőlük. Mértékletesen, mint a jóféle italokat, majd ezeket a mértékletes kortyokat hosszasan ízlelgetve, elmélkedve, tűnődve elfogyasztani, ahogyan a könnyű, kellemes, megfelelően behűtött nyári borok felett jó elrévedni egy dús kertre tekintő teraszon – másik kedves barátom szentélye jut eszembe.
Anthony de Mellótól először A csend szavát olvastam el, másodszor pedig A madár dalát kaptam meg a barátomtól, most ezt lapozgatom a fent ábrázolt módon. Az indiai származású jezsuita pap a huszadik század derekán, 1931-től 1987-ig élt, ezzel pedig már perspektívát is kap élete és műve. De Mello különös, végtelenül összetett jelenség, úgy is mondhatnám: autentikus, korszakok és kategorizáló általánosítások felett álló jelenség, vagyis: érvényes. Premodern, amennyiben vallási, pontosabban a transzcendenshez, a metafizikához szorosan ragaszkodó attitűdje révén stabil, komplex világképpel rendelkezik; modern, amennyiben már megérintette a legújabb kor szelleme, a belső és külső világ eszméletlen (sic!) gyors átrendeződése és ebben az alakulásban a személyiség átértékelődése; és posztmodern, amennyiben indiai gyökerekkel, a kelet kultúrköréből kinőve egy alapvetően nyugati vallási irányzat embere, miközben írásaiban nagy kifejező erővel egyesíti ezt a két világot. Akár úgy is fogalmazhatnám: meglátja a közöset a tanokban, azt, ami a szétválasztás helyett összeköti őket, ami a megvilágosodottak elméjének mélyén lapul, ami csak megnyilatkozási formájában tér el a másiktól, de leglényegében ugyanaz.
Ide kívánkozik az eset leírása, amikor az akkori Joseph Ratzinger – a későbbi XVI. Benedek pápa – által vezetett vatikáni Hittani Kongregáció 1998-ban elítélően kommentálta az akkor már régóta elhunyt jezsuita pap szövegeit, egyebek között azt mondván, hogy „de Mello rövid történetek formájában közölt nézetei tartalmaznak érvényes keleti bölcsességeket … beépítik a buddhista és a taoista szellemi áramlatok hatásait … de bizonyos nézetei összeegyeztethetetlenek a katolikus vallással és súlyos károkat okozhatnak.” Nos, ezt a nyilatkozatot nem kommentálom, viszont leszögezném, hogy a felnőtt ember bármit olvashat, és arról bármit gondolhat. Szabadon.
Néhány perccel ezelőtt még magam sem hittem, hogy épp ez a fogalom vezet vissza eredeti gondolatomhoz. Mármint a szabadság.
Aztán rájöttem, hogy nem is találhattam volna ennél jobb kapaszkodót, Ariadné fonala a lehető legrövidebb úton vezetett ki (nyelvi) labirintusomból. És csak hogy egy még nagyobb kultúrtörténeti ugrást tegyünk: forradalmi költőnk paradox epigrammája nem véletlenül rendeli egymás mellé egyenértékű létszükségletként a szabadságot és a szerelmet.
Ez utóbbit én most átfogóbb értelemben szeretetnek fogom nevezni, olyan általános szeretetnek, aminek elementáris feltétele a szabadság.
Ilyen típusú szeretet járja át Anthony de Mello rövidke bölcsességeit, ennek a szeretetnek a tárgya pedig maga a természet, az embert körülölelő világ teljes egésze. Ez a szeretet felfedezi, hogy a teremtett világban mindenhol ott rejtőzik az isteni, és ezzel minden ember megtapasztalhatja általa, benne az egységélményt. A több kultúrkörben otthonosan mozgó De Mello látja a vallások felett átívelő egylényegűséget, azt, hogy a tanításoknak legfeljebb különböző megnyilvánulásai lehetnek, mélyükben – kedvelt szereplőjével élve: a Mesterek lelkében – azonban ugyanaz a felismerés születik meg. A szeretet az élet igenlése, belemerülés a létező, kézzelfogható szakralitásba, ami, ha erőszakosan kapaszkodunk bele, egyre távolabb kerül tőlünk, de ha szabadon szemléljük és megéljük, belefeledkezünk, szeretjük, akkor egyre valóságosabbá válik.
Nyitókép: pixabay.com
