Te – szóltam –, most igazán valami újat kellene kieszelnünk.
Kosztolányi Dezső Április bolondja című szövegének a második mondata ez. Izgalmas, várakozással teli mondat, benne van a gyerekkor minden készülődése a csínra, a másik (be)ugratására. Áprilisi tréfát kieszelni és végigcsinálni könnyű és szép. Ha sikerül. Olyasmit kell kigondolni, ami váratlan, meglepő. Ma már talán nem is emlékszik senki sem arra, mi az áprilisi tréfa. Hogy a megcsúfolt, a lóvá tett ámul és bámul, a csínytevő meg azt mondja neki büszkén, hogy áprililili! És együtt nevetnek a tréfán. És azzal telik a nap, hogy a megtréfált valami módon visszaadja a kölcsönt, becsapja ő is a másikat. Lyukas a zoknid, leetted a pulóvered, ott szalad feléd egy óriási fehér kuvasz, meglátott a Kató néni, észrevette, hogy az orrodban turkálsz, eldobtad az uzsonna papírját, az almacsutkát vagy megrúgtad a macskáját, hogy három métert repült.
Az áprilisi tréfa, ahogyan a Kosztolányi-novellában is benne van, elemi vágyunkra épül, abból táplálkozik. Elemi vágyunk volna becsapni a másikat? Lóvá tenni? Beugratni? Bolondot csinálni belőle? Vagy nevetni önfeledten? Inkább ez volna elemi vágyunk? Vagy megmutatni a másiknak, akit becsapunk, hogy ügyesebbek, huncutabbak, ravaszabbak vagyunk nálánál? Tulajdonképpen jobbak vagyunk, mint ő. Elemi vágyunk volna mindez egyszerre és külön-külön is? Ahogyan az is elemi vágy, hogy megöleljük a becsapottat, és megvigasztaljuk? Ha esetleg eltörik nála a mécses, vagy megsértődik, mert túlzásnak érezte a tréfát. Esetleg csak érzékeny vagy hiú, és nem szereti a tréfát, nem szereti, ha bolondot csinálnak belőle. Még április bolondja sem akar lenni. Elemi vágyunk volna megvigasztalni? Átölelni a vállát, és megszorítani, mondván, ejnye, hát semmiség ez, testvérem, csak tréfa! Akár a hirtelen zápor a napsütötte tájban, úgy fürdik a lelkünk az ilyesféle tréfákban, nevess hát, velünk! Akár az arcunkon olvadó áprilisi hópelyhek, úgy tűnjön el lelkedből a sértettség, vigasztallak, látod, én, aki becsaptalak.
Már nem tudom, nem emlékszem arra, hogy van-e az emberben elemi vágy arra, hogy becsapja a másikat, bebizonyítsa ezáltal, hogy jobb, ügyesebb, viccesebb, rátermettebb nála, ahogyan azt sem tudom és arra sem emlékszem, van-e az emberben elemi vágy, hogy meg is vigasztalja a másikat.
Marha! Ezt mondja neki, éppen úgy, ahogyan a mesteri Kosztolányi-novella hőse mondja a másiknak: – Marha! – mondta szelíden, azzal az angyali gyöngédséggel, amilyennel csak a diákok tudják kimondani ezt a szót: marha.
Nem csak annyi történt mindösszesen, hogy a huszonegyedik század harmadik évtizedében már senki sem emlékszik arra, hogy április elsején tréfát kell, tréfát lehet űzni, be szabad csapni a másikat, aztán vigasztalni, s nevetni együtt, könnyesen. Nem csak annyi történt, hogy amikor ez eltűnt, akkor eltűnt az emberből az a tudás is, amiből az említett novella táplálkozik: vannak olyan alkalmak, amelyek semmi másra sem jók, csak arra, hogy megmutatkozzék emberségünk, megmutatkozzék sebezhetőségünk, megmutatkozzék bölcsességünk. Az a fajta bölcsesség, amit a gyermekek már elfeledtek, a felnőttek még nem találták újra meg – a fiatalság bölcsessége, ami érti a világot, benne a magányt, az esendőséget, azt, hogy valamiképp túl akarunk járni a másik eszén. Jobbnak lenni, többnek, ügyesebbnek. De közben azért megmaradni barátként, társként, embertársként.
Április egy jó hónap. Mert eszünkbe juttat ilyen és ehhez hasonló haszontalan dolgokat. Kosztolányi-novellákat olvastat, meg Füst-kisregényeket. Remegő lélekkel, orrcimpával, lüktető szívvel. Így olvastat, ilyen fizikai jeleket képes produkálni az április az emberben, aki aztán kimegy az utcára, s magához ölelné a többi embert. Már azokat, akik értik, hogy van tréfa és van komoly, vérre menő harc, van becsapás és van legyőzési szándék, szóval mindenféle van, de csak ott, ahol nem feledkeznek el az emberek arról, hogy társai egymásnak a földi vándorlásban. Ahol erről elfeledkeznek, ott... nem is tudom... talán nem olvasnak régimódi novellákat, kisregényeket, nem tréfálkoznak április elsején, nem nevetnek, nem sírnak. De akkor vajon mivel töltik az idejüket?
