Még egy kicsi, és kénytelen lesz nyugtatókhoz nyúlni, mondta aggodalmaskodva az egyik kedves ismerősöm, aki megrögzött sportkedvelő, mit -kedvelő, inkább -imádó lévén az elmúlt heteket jobbára a televízió előtt töltötte, hiszen a focitól kezdve az úszáson, az öttusán meg a víváson át egészen a strandkézilabdáig szinte minden sportágat követett, amiből valamilyen világversenyt rendeztek, és bár izgalmakból szinte sehol sem volt hiány – gondoljunk csak Csoboth Kevin utolsó utáni percben lőtt győztes góljára, Milák Kristóf, Kós Hubert vagy éppen Késely Ajna hajráira vagy bármely más olyan pillanatra, amit aligha lehetett nyugodtan ülve, sőt talán még örömkönnyek nélkül sem megélni –, mégsem azok mondatták ki vele az ominózus mondatot, hanem sokkal inkább azok az önjelölt szakértők, mondhatni, autodidakta polihisztorok, akik a legnagyobb sikerek kapcsán megfogalmazott becsmérlő véleményüket sem voltak restek nap mint nap mások elé tárni, még akkor sem, ha azt az égvilágon senki nem kérte tőlük, persze nem is kérhette volna, hiszen nem mérvadók az adott kérdésekben, sőt nagy valószínűséggel semmi másban sem, talán éppen ezért érzik szükségét annak, hogy ha nem mondhatják el senkinek, elmondják mindenkinek, ráadásul mi sem természetesebb annál, hogy mindezt névtelenül, teljes inkognitóban teszik meg – hogyan is tennék másként –, hiszen így semmiféle felelősség nem terhelheti, semmiféle következmény nem veszélyeztetheti őket.
Maga sem hitte, mármint az ismerősöm, hogy még ennyi év után is ennyire ki tudják hozni a sodrából az ilyen megnyilvánulások, mivel azt gondolta, az évek során megtanulta kezelni az ilyesmit, ám rá kellett döbbennie, hogy az ember megpróbálhatja ugyan kizárni az efféle jelenségeket az életéből, a maguk teljességében azonban aligha tudja, ahogyan attól sem vonatkoztathat el, hogy az ilyen típusú véleménynyilvánítások, amelyek sokkal inkább tűnnek valamiféle egzakt igazságot tükröző kinyilatkoztatásoknak, mintsem véleménynyilvánításoknak, igenis súlyos társadalmi kórkép jelei lehetnek, amelyek mellett nem feltétlenül érdemes szó nélkül elmenni, illetve amelyek felett nem feltétlenül érdemes szemet hunyni, kivéve persze, ha strucc módjára, szándékosan akarjuk a fejünket a homokba dugni.
Néhány évvel ezelőtt még maga is érzett valamiféle belső késztetést arra, hogy felvegye a kesztyűt a különböző internetes oldalak kommenthuszárjaival, és megpróbálja hasonló megkérdőjelezhetetlen magabiztossággal megcáfolni a legbicskanyitogatóbb kinyilatkoztatásaikat, mesélte, hozzátéve, aztán csakhamar rá kellett jönnie, hogy egyrészt ő maga sem alkalmas erre, másrészt a rendelkezésre álló platformok sem, arról nem is beszélve, hogy a meggyőzés művészete, azaz az érvek és ellenérvek felsorakoztatására épülő vita kialakulása iránt abban a közegben aligha lenne nyitott bárki is, hiszen a potenciális beszélgetőpartnerek legnagyobb része olyan előre megfogalmazott sablonokkal kezd bele a kommunikációba, amelyek jó eséllyel már a második-harmadik replikánál alpári kifejezésekkel tarkított, egymás sértegetését, sőt megalázását célzó személyeskedésbe csapnak át.
Ne vitatkozz idiótákkal, mert le kell süllyedned a szintjükre, és legyőznek a rutinjukkal, idézgette sokszor a szállóigeként emlegetett mondatot, amelynek igazságában valóban hitt, még akkor is, ha egyébként nem szerette az olyan megnyilvánulásokat, amelyekből esetleg bárki arra következtethetne, hogy lekicsinylőn tekint bárkire is, csak hát az indulatok olykor rajta is eluralkodtak, ugyanúgy, ahogyan bárki máson, igaz, jólneveltsége folytán az átlagosnál talán jobban igyekezett kordában tartani azokat, talán éppen ezért is alakult ki benne az a kettősség, amely esetenként olyan erős belső konfliktust eredményezett, hogy az már szinte szétfeszítette őt.
Nem meglepő hát, hogy akkoriban gyakran gondolt arra, milyen jó lenne beszerezni egy bokszzsákot, ami talán segíthetne neki abban, hogy levezesse a felgyülemlett feszültséget, most pedig, ahogyan ez a réges-régi ötlete újra felvetődött benne, némi töprengés után arra a megállapításra jutott, hogy a zsák valóban jobb megoldás lenne a nyugtatónál, arra azonban még csak gondolni sem mert, mi lenne, ha a sporttal kapcsolatos vélemények olvasgatása helyett a közéleti, netán a politikai témákkal kapcsolatos kommentek böngészgetésére vetemedett volna, ugyanis meggyőződése, hogy az azok által kiváltott feszültség levezetéséhez aligha lenne elegendő bármilyen bokszzsák.
Nyitókép: Pixabay
