Különös álmot láttam a minap. Úgy kezdődött, hogy már folytatódott: autóban ültem, utaztam valahova. Célom ismeretlen volt, csak arra emlékszem, mennem kellett. Sötét éjszaka volt, csupán annyit láttam magam előtt, amit a gépkocsi fényszórója megvilágított az útból. Valahogy úgy, ahogy David Bowie I’m deranged című dalának az a klipváltozata mutatja, amely David Lynch Útvesztőben (Lost Highway) című filmjének legvégén szerepel. Kevéssel előre láthatjuk sorsunkat, túl kevéssel, minden más szurokfekete bizonytalanság – s közben egyre száguldunk e felé az ismeretlen sötétség felé, és állandóan csak túl későn, megkésve reagálhatunk a történésekre, amelyek alapvetően határoznak meg minket, életünket. Váratlanul belekerülünk a sűrűbe, és már csak a helyzet mentése marad, esetleg a menekülés. Jövőnk kitermelődött, de nem a tudatos döntéseink nyomán, sokkal inkább láthatatlan utakon, ösztönösvényeken, karmajáratokon jött, felgyülemlett körénk, elénk, s más sosem marad, csak a megkésett válasz a túlélés érdekében.
Egyszerre zuhogni kezdett az eső. Láttam már vihart, de ez több volt minden korábban tapasztalt égiháborúnál. Nagyobb, erősebb, ellenállhatatlanabb, véget nem érő. A dörgést megállás nélkül hallani lehetett, a villámok minden oldalról cikáztak. Az ablaktörlő sebesen, szünet nélkül dolgozott, de mit sem ért: mintha nagy hordókból ömlött volna a víz, az esőcseppek szinte egybemosódtak, szinte olyan volt, mintha valami óriási vízesés egy tömegben lezúgó vízfüggönye alá kerültem volna – és ez a zuhatag sosem akart véget érni. Alig láttam ki az üvegen, inkább csak érzésből tarthattam a helyes irányt, a kormány inkább volt kapaszkodó, mint az irányítás biztos eszköze. Đorđe, a Pannon Tengerész egyik sora jutott eszembe, „az ég úgy döntött, hogy elárasztja a világot” (Rešilo nebo da potopi svet), ám az ő bágyadt-melankolikus, merengő hangulatának az álmomban fikarcnyi nyoma sem volt, itt valóban háború volt az, ami az égből lecsapott. S közben mennem, utaznom kellett megállás nélkül, nem volt pardon.
A vihar tovább erősödött. Egy idő után jég keveredett a hatalmas esőcseppek közé, egyre fenyegetőbb robajlással verték autómat az előbb sörét, később borsószem, majd mogyoró és végül már dió méretű jégdarabok, kész csoda, hogy a szélvédőm bírta a terhelést – talán csak az álomnak köszönhettem életem. Végül már úgy éreztem magam, mintha egy hadszíntér kellős közepén, egy aprócska védelmet nyújtó lövészárokban lennék, süvöltő, záporozó, gyilkos golyók közepette, amelyek valami titkos ok miatt eddig elkerültek engem. Valóban természetfeletti érzés kerített hatalmába, és akkor lassan tudatosult bennem a más világ, megértettem, hogy a valóságban ilyen apokaliptikus körülményeket nem lehet túlélni. Ez csak álomban elképzelhető. Felébredtem, és elkezdődött az ébren lenni az álomban élménye.
Ám a felismeréssel egy időben nyomban véget is ért a katasztrófa. Roppant kevés, túl rövid idő állt rendelkezésemre, hogy az autóból megfigyelhessem a szempillantás alatt kitisztult éjszakai égboltot: egy utolsó, búcsúzó villám hasította kettőbe a távoli tájat, ennek fényénél láttam meg a tökéletesen egyenes út végtelenségét és a minden irányban ugyanolyan egyenletesen sík, egyértelmű, következetes, metszett horizontot. A következő pillanatban már máshol találtam magam.
Egy vastag törzsű fa terebélyes lombja alatt ültem egy fonott karosszékben, s körülöttem csak a súlyos, bágyadt, természeti neszekkel teli csend susogott. Eleinte fura volt a hirtelen beállt hangulatváltás, de hamar hozzászoktam, fülemnek kedves lett a ricsaj után az élő neszezés, szememnek a pilledt fény, ahogy a levélkoronán áttünedezett a nap. Nem emlékszem, meddig ücsöröghettem így, érzékszerveimet nyugtatgatva, amikor egyszer csak előttem termett egy fehér szövetruhát viselő, valószerűtlenül légies alak, és szólásra nyitotta ajkát. Ébredj, a vihar még nem ért véget, de már látni a vég világosságát, hallani a hajnal nyugalmát, mondta, és eltűnt a szemem elől.
Nyitókép: Pixabay
