Úgy vélem, nem ajánlatos a betegséggel (sem) viccelődni, mert visszaüthet. Ennél veszélyesebb már csak a halál lehetne, bár gyaníthatóan elég közeli barátságot ápolnak ők egymással, igaz, nem tudhatjuk, vívnak-e valamiféle harcot is a beteges életért, ill. az ismeretlen túlvilágért.
Az egészségből hirtelen előbukkanó beteg olyan meglepetten áll a kór előtt, mint öleb a sün előtt. Mégsem olyasféle ember ő, aki azt gondolja magáról, hogy a testét a fegyver sem fogja, hanem az a fajta, aki mindenféle influenzát egy kis náthának titulál, egyéb bajairól pedig úgy vélekedik: ebcsont beforr. (Nem állítható, hogy üdvös ez a viszonyulás, de létező forma.) Mások meg oly szakszerűen gyűrik le az egészségügyi személyzettel karöltve bajaikat nap mint nap, hogy az bizony mindkét félnek dicsőségére válik.
A kezdő tapasztalatlant meg már az első nap kemény próbára teszi: Miért nem éjfélkor indítjuk az új napot, ha már újévkor így teszünk a beköszönő esztendővel? Különben meg azért is próbatétel ez, mert olyankor ébredek. Nem éjjel-nappali szüntelen alvás után, csupán néhány órai kikapcsolódás végén. Álmatlanság? Ugyan már! Egy kis vagy nagy köhögés. De hát nem panaszkodni akarok, csak meggyőződöm arról, hogy a betegségnek joga van a napindítást bármilyen időpontra tenni, viszont az alvó társadalommal semmit sem kezdhet, hasonlóképp a sötétséggel sem. Nehezen megválaszolható kérdés, hogy a betegség miért nem hangolja össze munkáját a pihenéssel és a látás időszakával, merthogy mégiscsak jobb betegnek lenni világos nappal, mint mások alvásának idején. A nyár ennek ellenére talán kedvezőbb időszak a télnél, mert ilyenkor négy óra tájban már éled az élet meg a fény, nem úgy, mint a fagyos időszakban. A betegség nagy reformer, de láthatóan nem volna szabad összevissza újítania: a telefon nappal szól, az emberek világoson jönnek-mennek, az orvos szintén nappal fogad. Sőt orvosok és műszerek sokasága! Ez az igazi meglepetés a rendelőbe évtizedenként bekukkantó beteg számára, mint gyereknek a játszóház! Kipróbálom a behemót CT-t, meg elvisznek még száz kilométerrel távolabbra is, ott az ultrahangot „rántják elő”, kétszer a röntgenre tapadok, meg itthon előtte egyszer; két gyors EKG is volt az elején. Aztán a szék karját kell ölelgetnem, miközben a doktornő felöklelt egy tekintélyes méretű tűvel, percek múltán elöl pedig két nővér szívta a véremet a két karomból, okítgatva is egy kicsit a tapasztaltabb a másikat, hogy miként kell ezt csinálni, amikor véreret csak az éles szeműek látnak. Biztosan épp azért. Valakin ezt is meg kell tanulni.
Ez utóbbi megjegyzést teljesen ártatlannak szánom, mert nem volt nekem bajom egyikükkel sem, miként az itthoniakkal sem, csupán annyi, hogy rájuk kényszerültem. (Állítólag élnek olyan páciensek is, akik az ilyesmit valamiféle kiváltságnak veszik, hiszen nem érdemli meg mindenki, hogy mintának, gyakorlótérnek tekintsék.)
Ha fölsorolnám a vizsgálatok hosszú folyamatának többi elemét – és még nincs vége –, akár azt is mondhatná az olvasó (de én mindenképp), hogy nem is rossz orvosi és egyéb teljesítmény ez, hiszen úgy viselkednek, mintha évtizedeket szándékoznának pótolni rajtam egy-két hét alatt. De nem erről szándékoztam írni, vagyis a szakma-hivatás gyakorlóit dicsérni, ezt csupán azért tettem meg kellő kimértséggel, mert hallottam bizony riasztó történeteket is, amilyeneket, ha jómagam is tapasztalok, legközelebb azokat sem hagyom ki. Persze abban az esetben, ha lábjegyzet nélkül lát napvilágot ez az írás – mert itt-ott (a kezdeti figyelmeztetéssel szemben) mégis tréfásnak tűnnek szavaim.
A legfontosabb tapasztalatom mégis az, hogy említést érdemlő betegségben betegségrend lép életbe, ami nem törődik focibajnoksággal, éjjellel és nappallal, igazán az egész környező világ legnagyobb részével sem, hanem maga próbál a helyükre állni. Aztán meg sokat gondolkodhatunk rajta, hogy jó-e az, amikor sikerül neki.
Nyitókép: Pixabay
