Az erőszakkal megnyugatított kelet saját értelmetlensége felett ismételten elmélázva lebukó napjának olajszivárványos színekben vibráló fénye megcsillan a tócsán, amit a jobb sorsra érdemes, dicstelenül e világra érkezett belső tartalmak alkottak a balkáni periféria egyik eldugott szegletén, valamelyik leomlott torony tövének elviselhetetlenül tikkasztó melegében. Ennek a mondatnak cseppnyi igazságtartalma sincs, gondolom közvetlenül a megszületése után, hiszen minden mindennel össze – mosódott, jelen esetben. Ha az alapvető nyelvészeti berzenkedést levetkőzzük, tartalmilag is megállapíthatjuk, hogy nincs is ilyen: megnyugatított. Merthogy nyugat kelethez képest és kelet nyugathoz képest létezik, de az esszenciák egyre kisebb arányban vannak jelen a homeopátiás oldatban. Szóval megnyugatított kelet definíció szerint nincs, ahogyan balkáni periféria – egy sosem élt antik szerző szavaival élve: Emberierőforrás-Európa – sincs, ha a mákdarálóba ugyanaz a konkrét és szimbolikus hús kerül, ami nem erőszak, hiszen a folyamat örökös örömbe van csomagolva. (Bár érezni lehetne a szellem ily dicső megsemmisülése közepette némi jótékony kábulatot!) Aztán meg, tör rám a metafizikai derű és a nyers cinizmus kedves, megnyugtató elegye, úgysem ezek az anyagba ragadt kategóriák számítanak!
(Egyébként túl sokszor csordogálnak nemes belsőségeink habjai az utcán, és ezek – oh, elnéző olvasó!, talán megengedhető képzavarral – lerakódnak, mint a guanó, keményen, vastagon. Ha időközben megszáradnak, már nem is képzavar a lázálom (lázálom a képzavar?). Vajon elég visszataszító a hasonlat? Elég plasztikus a kép, hogy alátámassza eljövendő érvelésem?)
Visszakanyar a kezdethez, aminek az utolsó tagmondatáról szeretnék szót ejteni, de nem annak szándéka szerinti elsődleges közölnivalójáról. Hidegrázós élmény, amint erőltetett menetben távolodunk ettől a lényegtől, a távolodás dicsőítésébe merevedett halotti maszkokban. Szóval leomlottak a tornyok. Azok a tornyok, amelyek révén a magasság magasság és a mélység mélység volt. Ha ez túl végletes, végleges kijelentés, lehet finomítani: ez a jelenségek iránya, ez a folyamat tendenciája. A saját fontosságtudatának hamis horizontját kémlelő ember építette világban nincs helye tornyoknak, amelyek eltakarják a láthatárt, esetleg kétségbe vonhatják a szemlélődő saját naprendszerének központi csillagát: őt magát, önnön érvényességét. A galaxis beláthatatlan, az univerzum létezését pedig csak a hülyék hiszik el, szól a mantra.
Furcsa paradoxon, hogy minden (vélemény) ugyanannyira érvényes, ezáltal semmi sem igazán érvényes. És itt jutunk el egy atlantiszi korokba visszasüllyedt szóig, ami sokkal baljósabb tartalmi árnyalatot kapott, mint amit valójában jelent: tekintély. A látszólagos általános megegyéniesülés általános elegyénietlenedéshez vezetett, ám ez utóbbi már nem a közösségek belső hasonlósága: ez az apró darabjaira bomlott, széthullott társadalom üres magánya. Mitől omlottak le a tornyok? Attól, hogy az egyéniség lehetősége, minden káprázat ellenére, végveszélyben van. Sosem működött még ilyen hatékonyan az egyéniség elvételének rítusa: miközben zajlik, az ember meghatódottságában végigkönnyezi, hogy a kor lehetővé teszi igazi egyéniséggé válását. Így pedig végtelenül nehezen épülnek fel tornyok, sőt, talán törvényszerű, hogy fel sem épülhetnek.
Az érdemi kérdés persze az volna, hogy mi a teendő. Toronnyá válni? Ez nem lehet józan ember célja. Kívülre lépni és onnan figyelni a nyüzsgést viszont lehet. Boldognak lenni, nem annak látszani, bár ezek elválasztása manapság már komoly kihívást támaszt az elme elé. Kevesebbet foglalkozni a fent említett, dicstelenül e világra érkezett belső tartalmakkal? Talán. Mert közügyek, a szó hagyományos értelmében, természetesen vannak, de a legnagyobb közügy a magánügy. A magán-ügy, a belső labirintus „megoldása”, az öntérkép elkészítése. Amit senki mással nem kell megbeszélni, csak a tükörrel. Aminek a megvalósítása sokszor mindennél jobb válasz lenne a közös ügyeink terén felmerülő gondokra.
Nyitókép: Pixabay
