Ébredés

Hosszú hetek múlhatnak el, hogy az ember észrevegye: nem ébred föl. A laikusnak szórakoztató, sőt kívánatos lehet a történet, ha arra gondol, hogy „az életben legalább egyszer kialudnám magam”, ám nem ilyen könnyen tartható kézben a folyamat az ébredésig, már csak azért sem, mert nem teljesen ura a sorsának; az ébredésének meg végképp nem: ha alszik, ilyen döntéssel nem rendelkezik, ha ébren van, nincs miről döntenie.

Érthetőbb lenne az igen vaskos, bár viccesnek tűnő dilemma, ha részletesebben kifejteném a föl nem ébredés helyzetét, miközben nagyjából normális, bár a megszokottnál tompább állapotban szurkolok valamelyik focicsapatnak az éppen most a végére járó Eb-n; mondjuk, a spanyoloknak, mert ők „valóban nem rosszak” (ez nálam nagy dicséret).

Tehát tételezzük föl, hogy az alvási rendjében megpiszkált ember délután pihenni szándékozik: behunyja a szemét, és máris áramlanak előtte a nyugtalanító képek, hogy miféle teendőket kellene elvégeznie még ma; aztán alighanem belefárad a leltárba, és elindul gondolatban valamerre, átlépve félálomba, az események irányába. No, itt már igazán kezd bizonytalanná válni, hogy a kertben elmaradt munkákról erősen gondolkodik, vagy a tudatalatti hozta be a képbe, olyan álomszerű villanásra. Hacsak az álmát nem kezdi most már valós gondolatokkal körülvenni. Közben fölkel, és most már az idegesíti, hogy nem tudja kibogozni a nagyon közeli múlt emlékeiből, hogy mikor ébredt föl. Attól még, hogy elvégzi az este felé mutató teendőit, álmosnak érzi magát, emiatt kedvetlennek is, ráadásul fáradtnak, pedig munkáját legérthetőbben úgy tudná összefoglalni, hogy „nem csináltam semmit”.

Az idő mégis gyorsan múlik, bosszantotta volna erősen, hogy a drága nyári napok kárba vesznek, ám arra gondolt, hogy az orvosok ilyenkor úgyis hűvöst parancsolnak. Akkor viszont jöhet az esti folytatása ennek a szellemiekben, a tudati kezelésében igencsak bizonytalan állapotnak: Ő gondolkodik az ébredésen, vagy valaki kintről beszél be a nyitott ablakon? De az éjszaka kellős közepén? Figyeli az éjjeli lepkék röpködését a távolabbi villanyoszlop utcai lámpája körül. S mintha közben „kiesett” volna röpke idő a valódi, lepkés éjszakából, de igazi ébredésnek jelei nem mutatkoznak, csupán visszatérés a mesterséges fény bámulására.

Az óra, persze, mutatja a fejben és a fizikai létben – ablaknyitás, gyógyszer… – történő változások mérésére szolgáló idő közeledtét a reggelhez. A szenvedtető hőség valamely marhaistálló hűsét és bűzét szippantja be az ablakon: tűrőképesség és érzékenység fölött a tudat ítélkezik. Reggelire jön az alvás, szokásosan vegyítve a látogatók suttogóan bosszantó mondanivalójával – ne tudd, a valóság vagy az álomvilág kerülget! –, a kávé már kézzelfogható valóságával érkezik. Ebéd és ki tudja, mi minden szorul bele a semmitmondó és semmi újat sem hozó, kisebb-nagyobb próbatételeket rejtegető délutánba. Annak tudata mégsem, hogy a sok hete húzódó, semmittevő pihenésekből összeállt hétköznapok és ünnepek talán azért hagyják fáradtan, mert a frissüléshez fel kellene ébredni. Ennek a gondolata csak akkor merült föl benne, amikor sok-sok idő elmúltával álmodott, álmot látott: ismeretlen szobában italoztak férfiak, hiányzott a jó hangulat, de a pillanatnyi álomképet ébredés követte. Olyanfajta, ami korábbiakból ismert: az álom eltűntével nincs ok kételkedni, hogy megjött a valóság, pontosabban: az ébredés.

Néhány nap múltán „tiszta ébredés” – jól átaludt éjszaka után – keltette újra, ami éles vonallal elválaszt egymástól alvást, félálmos zavart gondolkodást és ébrenlétet. Bár ez utóbbi önmagában semmire sem nyújt garanciát. De talán mégis másmilyen képét mutatná a világ, ha tömegek ébrednének hirtelen föl.