– Nem vagyok jó szurkoló… – mormogja meredten maga elé bámulva az egyik kedves barátom olyan súllyal, mintha legalábbis azt mondaná, „Nem vagyok jó férj…” vagy „Nem vagyok jó apa…”, majd meghúzza a sörét, mintha valamiféle feloldozást várna tőle a sajátos problémával való szembesülés terhe alól, pedig tudja, hogy ettől még nem rossz ember, vagy legalábbis ő nem tartja magát annak, igaz, lehet, hogy ebben az is közrejátszik, hogy alapvetően nem az az ítélkező fajta, nem szeret elítélni másokat amiatt, mert esetleg mást gondolnak valamiről, mint ő, sőt még csak nem is nézi rossz szemmel, ha valaki így tesz, általában próbál megértő és elfogadó lenni, feltéve persze, ha olyan dolgokról van szó, amelyek nem állnak szöges ellentétben az elveivel és az értékrendjével, amelyekre oly büszke, mintha csak tudatosan építette volna fel önmagában azt a belőlük létrehozott képzeletbeli várat, amely olykor védőfalként, olykor börtönként magasodik körülötte, ám a határozott elvei és a szilárd értékrendje ellenére is időről időre úgy érzi, felül kell vizsgálnia, sőt talán át is kell értékelnie mindazt, amit magáról és az őt körülvevő világról gondol, nem azért, mert elbizonytalanodik azokban a dolgokban, amelyekben hisz – bár kétségtelen, hogy időnként ez is előfordul, általánosnak azonban semmiképpen sem mondható a jelenség –, sokkal inkább azért, mert egészen egyszerűen hajlamos arra, hogy megkérdőjelezze önmagát, ezt ugyanis nem bizonytalanságként, hanem lehetőségként éli meg, lehetőségként arra, hogy tovább tudjon lépni, tovább tudjon fejlődni.
A fejlődés ugyanis az egyik legfontosabb dolog az életben, ezért nem tudja, sőt valószínűleg nem is akarja megérteni azokat, akik egyik pillanatról a másikra képesek ettől elvonatkoztatni, lépten-nyomon azt bizonygatva, nekik már nincs szükségük új ismeretekre, új tapasztalatokra, új impulzusokra, mert mindent tudnak, amire szükségük lehet. Lehet, hogy hasonlóan gondolkodnak azok a bizonyos jó szurkolók is, morfondírozik magában, egy pillanatra beleesve az általánosítás csapdájába, akik közé maga sem tudná tiszta lelkiismerettel besorolni önmagát, ezért is mondogatja időről időre kissé megtörten, hogy ő bizony rossz szurkoló, hiszen bár szeretne, sokszor képtelen tűzön-vízen át kiállni a mellett az egyén vagy csapat mellett, akinek vagy amelynek eredetileg szurkolt, még akkor is, ha tudja, hogy vannak, akik ezért esetleg köpönyegforgatással vádolnák, mivel gyakran mérkőzés közben is változhat az, hogy kit szeretne győztesként látni, attól függően, hogy ki mennyire sportszerűen küzd a győzelemért, a fair play ugyanis számára szent és sérthetetlen, mondhatni, mindenek felett áll, különösen, ha profi sportról van szó, ezért egészen egyszerűen felháborítja, ha valaki úgy küzd a győzelemért, hogy közben szó szerint bármit képes megtenni azért, hogy nemcsak legyőzze, hanem meg is alázza, vagy ha kell, meg is semmisítse ellenfelét.
Arra ugyanakkor igyekszik odafigyelni, hogy hacsak lehet, kerülje azokat a helyzeteket, amelyek során a helyszínen kellene figyelemmel kísérnie egy-egy nagyobb sporteseményt, nehogy az említett okok miatt egy idő után elkezdjen az ellenfélnek szurkolni, az ugyanis könnyen vezethetne olyan kellemetlenségekhez, amiket kétségtelenül jobb elkerülni vagy legalábbis megelőzni, különösen azokban a helyzetekben, amelyekben nála jóval kevésbé megértő és elfogadó, vagy ha úgy tetszik, kevésbé toleráns személyekből álló szurkolói csoportok is érintettek lehetnek, ami – valljuk be – nem tekinthető éppenséggel ritka jelenségnek, különösen az olyan népszerű sportágak esetében, mint amilyen mondjuk a futball, a kézilabda vagy éppen a kosárlabda, ahol a szurkolók egy része hajlamos megfeledkezni az alapvető viselkedési normák betartásának fontosságáról.
Előfordul azonban, hogy talán még náluk is hevesebben szurkol, távolról ugyan, mégis teljes átéléssel, úgy, mint egy igazi, jó szurkoló, aki megingathatatlan a saját hitében, akit az sem zavar, ha esetleg elfogultsággal vádolják, pedig tisztában van azzal, hiszen ő maga mondja, hogy nem jó szurkoló, legalábbis hagyományos értelemben semmiképp, azt azonban szerencsére nem várja el senkitől, így tőlem sem, hogy ezen meggyőződésében megpróbáljam megingatni, sőt még csak választ sem vár a felvetésére, legfeljebb egy kis együttérzést, mert hát akárhogy is vesszük, bizony nem könnyű így az élet, reményre csupán az adhat okot számára, hogy egy-két sör talán majd könnyebbé teheti, vagy ha könnyebbé nem is, elviselhetőbbé mindenképp, hiszen utána már bizonyára kevésbé rendítik meg az ilyen komoly felismerések.
Nyitókép: Pixabay
