Van egy összetett szavunk, amelyet talán többször kéne külön is leírni és átgondolni. Így ugyanis sokkal jobban kifejez egy lelkiséget, szellemi alapot, sokkal jobban rávilágít egy olyan attitűdre, amely teljesebbé, átéltebbé teheti az életet. A szó egybeírva már-már enyhe pejoratív hangzással cseng, mintha azt mondanánk: nem számít, teljesen lényegtelen, tulajdonképpen nem is fontos ez az eldöntendő kérdés; döntsd el helyettem te, engem nem érdekel túlságosan, hogy mi fog történni, mi lesz a döntés következménye.
A mindegy kétarcú szó. Egyfelől az imént részletezett oldala mutatja magát, ez az általában használt jelentése. Mindegy, erre vagy arra sétálunk, mindegy, ezt vagy azt csináljuk délután, mindegy, melyik fa árnyékában táborozunk le, mindegy, kivel utazol. A ’mindegy’ elveszi a választandó dolgok jelentőségét és súlyát. Azzal, hogy kimondjuk: mindegy, azt is mondjuk, hogy igazából talán egyik választható lehetőség sem fontos. Mert akkor nem lenne mindegy.
Ezért kell külön is leírni, hogy megértsük: ebben a formában nem azért ’mindegy’, mert súlytalan a kettő vagy több választható lehetőség. Ezért: mind egy, vagyis minden egy. Az egyszerűsége szinte banális, persze a nyelv esetében nem szokatlan jelenség, hogy ennyire tömören, velősen fejezi ki a lényeget. Hiszen nincs mit cicomázni, terjengősködni, nem kell felesleges köröket futni a tárgy részletekbe menő megmagyarázásával, ha ennyire fontos élményt szeretnénk kifejezni. A legfontosabbakat egyszerűen kell kimondani, elmesélni.
Apropó, nem véletlenül hangsúlyoztam az élmény szót a ’mind egy’ jelensége kapcsán. Ennek racionális megértéséhez elengedhetetlen az érzelmi töltetű átélés. Bárminemű elmélyült logikai-filozófiai levezetés, matematikai képletté transzformált világmagyarázat kevés, pontosabban kevesebb, mint a ’mind egy’ átélése, megtapasztalása a minket körülvevő világban, annak mindennapi, akár banális részleteiben.
Bár a gyönyörű lomb, amelynek az árnyékában írom ezeket a sorokat, egyáltalán nem mindennapi, és végképp nem banális. Hiába van gyakorlatilag végtelen számú hasonló kerek e földön, pontosan ugyanilyen nincs és nem is lehet egyetlen másik sem. Egyik kollégám velős írása jut eszembe, aki nemrég precíz összegzésben taglalta ezt a fajta ’egy’-séget. Ennyi elkanyarodás megengedhető talán, vagyis az, hogy ilyen értelemben is működik a ’mind egy’: minden egy, egyedi, egyszeri, megismételhetetlen létező.
Most azonban a ’mind egy’ előbb érintett értelméről szólnék. A ’mind egy’ mint ’minden egy’ igazsága a legmélyebb létszintig érvényes, s ebbe szinte beleborzong az ember. Mert akár tudományos és kozmikus, akár vallásos és üdvtörténeti értelemben vizsgáljuk meg a kijelentést, végtelenül pontosnak és kompaktnak találjuk. Legyen a nagy bummból származó anyagösszes vagy az isteni teremtésből létrejött világmindenség, ugyanúgy érvényes, hogy ez a ’mind’ körülöttünk ugyanaz az ’egy’. A misztérium ködébe vesző ’egy’-ből, a tudományos és vallásos értelemben ugyanúgy feltérképezhetetlen kezdeti alapállapotból, az alfa és az ómega találkozási pontjából jött létre minden, az elsőtől az utolsó atomig, ami körülvesz. Egyazon forrásból, csak az idő múlt azóta (talán így érthető meg az elképzelés, miszerint az időn kívül semmi más sincs?).
A terebélyes lomb értelemszerűen ugyanaz a lomb, mint amaz ott a távolban, ami eltakarja a takaros házat. Épp csak néhány piros cserép látszik ki. De ennél sokkal tovább is mehetünk és kell is mennünk: a piros cserép ugyanaz, mint a lomb mellettem. A lomb pedig ugyanaz az anyag, mint a bögrém, amely a benne levő, néhány kortynyi kávéval is azonos. A kávé nem csak abban az értelemben és főleg nem abban az értelemben azonos velem, hogy megiszom. Minden ugyanannak a lényegnek, anyagnak más-más megnyilvánulási formája.
S aki ezt az egységélményt addig terjeszti ki, hogy ennek szellemében ismeri fel embertársát, új világkorszakot hoz el.
Egyébként ugyanebből az élményből fakad az univerzális összetartozás értése és érzése, köznapi nevén a szeretet.
Nyitókép: Pixabay
