A reptér

„Reptér, lobog a szélben a szélzsák; reptér, villognak egyre a lámpák; reptér, repülni hív a magas ég…” – üvöltötte volna torka szakadtából a közismert sláger dallamait, egyfajta feszültséglevezetésként, miután már lassan tizedik órája vártak arra, hogy végre felszállhassanak a repülőre, ám még mindig nem volt semmiféle nyoma annak, hogy ez belátható időn belül megtörténik. Abban a percben az volt az a hely a világon, ahol a legkevésbé szívesen tartózkodott. A székek kényelmetlenek, az emberek fáradtak és idegesek, a járat késik. Csupán ezek az információk álltak rendelkezésükre, azt azonban, hogy mekkora csúszásra kell számítaniuk, senki nem közölte velük, ahogyan azt sem, hogy mi miatt történik ez az egész. Bár alapvetően türelmes embernek tartotta magát, vagyis inkább szerette volna annak gondolni magát, olykor azért ő is kijött a béketűrésből, igaz, hacsak lehetett, igyekezett azt mások előtt leplezni, ahogyan hasonló esetben valamennyien megpróbáljuk ezt tenni, azzal azonban tisztában volt, hogy az ő türelme is véges, ezért inkább igyekezett elterelni a gondolatait az őt körülvevő dolgokról.

Egyébként sem rajongott a repülésért. Sokáig nem is vette rá magát, hogy repülőre üljön. Valamiért idegenkedett tőle. Nem szerette, ha azt mondták, fél tőle, inkább úgy fogalmazott, egyszerűen nem szereti. És nem firtatta tovább. Egy idő után mégiscsak be kellett látnia, hogy kár lenne emiatt korlátok közé szorítania magát, hiszen vannak olyan helyek a világon, ahova lehetetlen, vagy ha nem is lehetetlen, legalábbis igencsak körülményes lenne máshogyan eljutni. A következő lépés az volt, amikor már a kényelme biztosítása meg az utazási ideje lerövidítése miatt döntött a légi közlekedés mellett, mert volt annyira racionális, hogy elismerje, egyáltalán nem mindegy, hogy az ember huszon-egynéhány órát utazik valahova, vagy másfél-két óra alatt ott terem, ahol éppen lenni szeretne.

A szigorú szabályok, amelyeket, ha tetszik, ha nem, mindenkinek be kell tartania, szintén nem voltak kedvére valók, és ahogyan múltak az évek, egyre inkább nehezére esett alkalmazkodni hozzájuk. Megszokta az autó nyújtotta kényelmet, ami lehetővé tette, hogy annyi táskát vigyen magával, amennyit akar, akkor induljon el, amikor akar, annyiszor álljon meg, ahányszor akar. Bár mindig is szeretett volna azok közé az emberek közé tartozni, akik könnyen veszik az utazással járó tortúrát – mondván, útlevél meg pénztárca, legfeljebb egy-két váltás alsó meg póló legyen náluk, minden mást úgyis meg tudnak vásárolni, ha szükségük van rá –, soha sem sikerült neki. A problémás utasok közé tartozott, igaz, nem szerette, ha ezt mondják rá, ezért fogalmazzunk talán úgy, hogy a körültekintő utasok közé. Vagyis azok közé, akik hacsak tehetik, úgy indulnak útnak, hogy minden lehetséges problémára megpróbálnak előre felkészülni, hogy még véletlenül se érhesse őket semmiféle meglepetés, miközben a legutolsó résig teletömködik a bőröndjeiket vagy utazótáskáikat, ami azután további aggodalomra ad nekik okot, mivel azon kell izgulniuk, hogy vajon nem lépik-e majd túl a megengedett súlyhatárt, nem lesznek-e kénytelenek már a repülőtéren megválni egy-két üvegnyi gondosan becsomagolt és a táska mélyére rejtett üdítőtől, néhány finom szendvicstől, némi édességtől vagy bármilyen más harapnivalótól.

Miközben kissé felelőtlennek is tartotta azokat, akik csak a legszükségesebbekre fókuszálnak ilyenkor, nem törődve az esetleges problémákkal, legbelül irigyelte is őket amiatt, mert képesek csupán egy hátizsákba beledobálni a legfontosabb dolgokat, és élni a lehetőségekkel. Aztán, ha netán mégis úgy hozta a sors, hogy valami váratlan dolog történt, akkor azt fontos visszaigazolásként élte meg, arra gondolva, mégiscsak az a jó út, amelyen ő jár, mintha csak azt mormogta volna kényszeredetten leplezett fölényességgel, hogy: „Én megmondtam…”, persze, nem mondta meg, legfeljebb gondolt rá, ha gondolt egyáltalán valamire, azt viszont, hogy ha így is volt, attól valóban jobb volt-e neki, vagy sem, nem tudhatjuk, legfeljebb sejthetjük, ahogyan azt is, mit érzett pontosan abban a helyzetben, amelyből most mindennél jobban szeretett volna kikeveredni, mert az első néhány órában még igyekezett türelemmel meg megértéssel viseltetni a késés iránt, mondván, három-négy órát még simán el lehet ütni egy repülőtéren – igaz, azt a legtöbb esetben az ember pénztárcája bánja, hiszen egy kávé meg egy szendvics akár harminc-negyven eurójába is belekerülhet –, ám amikor már két számjegyűvé válik az ott eltöltött órák száma, a türelem és a megértés egyre inkább kezd elillanni, és csak a kényelmetlen székeket, a fáradt és ideges embereket látja maga előtt, meg a kilátástalanságot, amelyen már Gyuri bácsi dala sem segít, üvöltse azt legbelül bármilyen hangosan is, legfeljebb a bosszús fogadalomtétel enyhíthet némiképp rajta: „Soha többé repülővel!” Még ha abban a pillanatban nem is sejti, hogy ez a soha többé bizony, ahogyan sok helyen másutt, a reptéren sem tart örökké.