„Ez a gyerek azt sem tudja, hogy fiú-e vagy lány” – jegyezte meg a szomszéd kisfiúra a dédnagymamám annak idején, néhány órával azután, hogy az illető bámészkodás miatt az udvarunkban álló diófának száguldott a biciklijével. Bár mai tudásunk, tapasztalataink birtokában különös tartalommal bírhat a fenti kifejezés, akkoriban többnyire a teljes szétszórtságra utaltak vele használóik, és nem a nemi identitás körüli kérdőjelekre. Hiszen ha valaki a legalapvetőbb identitásának, a nemi önazonosságának sincs tudatában, az könnyen szétszóródik, összedől, akár a megfelelő alap nélküli ház – gondolhatták a kifejezés kitalálói. A megállapítás a múlt pénteki párizsi olimpiai nyitány megtekintése közben, teljes összezavarodottságom közepette elevenedik fel gondolataimban. Az „ez az ország (vagy a nyugati világ?) azt sem tudja, fiú-e vagy lány” kifejezés a maga konzervatív értelmében egyértelműen alkalmazható volt a látottakra…
Ahhoz, hogy megértsük, a szakállas nők, a latexruhás kisnövésűek erőltetett mutogatása, a woke előtérbe helyezése, saját tradícióink kigúnyolása miért jelentheti a Nyugat alkonyát, néhány évtizedet vissza kell mennünk az időben. Winston Churchill, a múlt század kiemelkedő alakja azt mondta a második világháború után: „A jövő birodalmai az elme birodalmai lesznek.” S valóban: azt, hogy a Nyugat győztesként került ki a hidegháborúból a Szovjetunió ellen, nagyban köszönheti az elme birodalmában vívott nyertes csatáknak. A demokrácia, a szabadkereskedelem, a rock ’n’ roll, a szabad mozgás lehetősége mind vonzó alternatívát nyújtottak a sokkal merevebb, keleti blokkba tartozó államok lakosságának. A szív nyugatra kívánkozott, az ész a Nyugat felemelkedésében reménykedett. Ma ismét egy hidegháborús korszak küszöbén állunk. A Nyugat elvesztette hegemón hatalmát, új világhatalmi kihívó, szövetségi rendszer emelkedik fel az égbolton kelet felől. De hogy jön ide a woke? Egy pillanatra térjünk vissza a párizsi olimpiai megnyitón látottakra, valamint annak következményeire, a reakciókra. A kereszténység egyik legszentebb pillanatának istenkáromló megcsúfolásaként beszélt a Vatikán egyik meghatározó személyisége, Vincenzo Paglia érsek a párizsi olimpia megnyitóünnepségének botrányos jelenetsoráról, amikor nőimitátorok transzvesztita partiként mutatták be Krisztus és tanítványainak utolsó vacsoráját, Leonardo da Vinci híres festményének élőképes paródiájával. Az iráni külügyminisztérium beidézte a francia nagykövetet a látottak miatt. Az al-Azhar, a világ vezető szunnita iszlám intézménye a Krisztust érintő sértő jeleneteket „meggondolatlan szélsőségességnek és barbárságnak” nevezte. Az al-Azhar hangsúlyozta, hogy abszolút elutasít minden olyan cselekedetet, amely sérti vagy lealacsonyítja Isten prófétáit és hírnökeit, és kijelentette, hogy minden őket célzó sértés gyalázatos cselekedet. A nemi szerepek relativizálása pedig a nyugati szövetségi rendszer országain belül is heves vitákat vált ki, olykor teljes belpolitikai válságokat okozva.
Miközben mi, nyugatiak minden józan észt nélkülöző, egyfajta genderfluid mázzal átitatott posztert tartunk az arcunk előtt, addig Oroszország, Kína és a szövetségi rendszerükbe tartozó országok épp ezzel az őrülettel szemben határozzák meg önmagukat. A szabadság pedig – amely sokáig a Nyugat vonzereje volt – lassan már a nyugati tulajdonú közösségimédia-felületeken is megszűnik. Ugyan jelenleg a világ polgárainak többsége szívesebben élne Washingtonban, mint Pekingben vagy Moszkvában, mindenképp érdemes elgondolkodni rajta: meddig lesz így, ha ezt az elfogadhatatlan utat tapossuk? Ideje felébrednünk ebből a beteges álomból, ideje visszatalálni a gyökerekhez!
Nyitókép: MTI
