Tegnap sokáig álldogáltam a Duna partján, figyelve a meglehetősen alacsony vízállású folyó lassan hömpölygő mondanivalóját. Azon törtem a fejem, hogy mitől ilyen szürkés a színe: az ugyanilyen felhőbúrától, az agyagos talajától vagy a benne gomolygó törmeléktől, homokszemcséktől. Talán egyiktől sem, talán mindegyiktől. Viszont akkor milyen a színe magának a víznek, a folyónak? Nem tudni.
Ahogyan azt sem tudni, milyen lenne az ember az őt érő hatások nélkül. Egy feltételezett színtelen (fehér), gömbszimmetrikus, tökéletes csendbe burkolózó szobában, zérógravitációs körülmények között lebegő, meztelen embert is érnek hatások. Ha más nem, az üresség érzete. Ha más nem, ez a mindennél erőteljesebb hatás éri elképzelt emberünket, aki máris mássá vált ahhoz képest, mint aki lenne, ha nem érné ez az egyetlen, de elementáris hatás.
Az embereket (és minden mást) érő hatások valamilyenné tesznek. Sosem voltam túl jó fizikából, de azt hiszem, Newton ezt a törvényszerűséget ismerte fel, és fogalmazta meg nem túl bonyolult módon, természetesen a matematika nyelvén, felismerését azonban általános emberi értelemben is alkalmazhatjuk.
Amikor Isaac Asimov az Alapítvány-sorozatában kitalálta-megalkotta a pszichohistória tudományát, tulajdonképpen nem tett mást, mint elképzelte, milyen lenne a matematika nyelvén beszélni az emberi kapcsolatokról, még inkább a társadalmi (beleértve gazdasági, politikai stb.) rendszerekről. Elképzelt hősei azon gondolkodtak, majd annak lettek a mesterei, hogy a társadalmi érzetek, kölcsönhatások mennyire törvényszerűek, az érzelmi-szellemi impulzusok mennyire szabályszerűen működnek. Asimov elképzelése szerint a pszichohistória tudománya annál precízebb eredményeket hoz, minél nagyobb idő-, tér- és társadalmi méretekben dolgozik. Ugyanis minél több embert, minél nagyobb távlatokat mozgat meg képleteivel, annál nagyobb valószínűséggel következnek be a behatárolható időintervallumban a várt szabályszerű (válasz)reakciók – az adott akcióra, à la Newton.
A sci-fi-óriás képletének hibafaktora az egyes személy. Őbenne ugyanis akár végbe is mehetnek az elvárt reakciók, ugyanakkor maximális a kiszámíthatatlansági faktora, hiszen nem tudni, mennyire igazodik az „átlagoshoz”, az „elvárthoz”, mennyire számít a normához képest extremitásnak (nem véletlen, hogy az említett regénysorozat cselekményének dramaturgiai sarokpontjába kerül a végletes kivétel esete).
Amikor manapság olyan, szinte közhelyszámba menő frázisokat hallunk, mint hogy széthullófélben van a társadalom, elkezdtek felbomlani az emberi kapcsolatrendszerek és szerves közösségek, akkor ezekkel az – egyre kopottabb, mindazonáltal vélhetően igaz – kijelentésekkel azt is mondjuk, hogy nem tudjuk, hová tart az emberi létezés a Föld bolygón. Ugyanis a széthullás eredménye a társadalmon és közösségen kívülre szorult egyes ember, ami így szükségszerűen extremitássá válik: rá már nem érvényesek a pszichohistória szabályszerűségei. (Külön írást kéne szentelni Asimov másik, ehhez a kérdéshez szorosan kapcsolódó vesszőparipájának, az ember-ember közti empátia tragikus mértékű hanyatlásának.)
Divatos szó ma a közösségi média terei kapcsán használt „buborék”, ám amennyire helytálló fogalom, ugyanannyira be is csapja az értelmezőt. A buborék összefog valamit, ami az egy véleményen lévők esetében akár érvényes is lehet; ám maga a buborék egy hártyavékony, tollpihe érintésétől szétpukkanó gömb (lásd legfelül…), aminek semmiféle megtartási képessége sincs. Nem véletlen, hogy a közösségi média virtuális buborékaiban élő embernek semmiféle valós közösségi élménye nincs, ellenkezőleg: az önbecsapás révén ő áll az elidegenedés csúcsán.
A világról alkotott vélemények így aztán nem ágyazódnak társadalmi diskurzusba (az élet digitális térbe szorulásának mértékével arányosan), ami újra életre hívhatna olyan fogalmakat, mint „megértés”, „tolerancia”, „tiszteletben tartás”, „árnyaltság”, „békés egyet nem értés” stb. Ezek helyett az egyre végletesebb polarizáció marad, s egyelőre az alagút vége nem, legfeljebb a tisztulást hozó kataklizma sejlik fel a horizonton.
Nyitókép: Pixabay
