„Fetrengett a lelkem sokszor porban is, sárban is. De mindig új és új magasságai jöttek az életnek. Az élet szent, szép, hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is. Mert mélység és magasság az élet” – írta Ady Endre az Itthon vagyok című művében. Az idézett szöveg olvasása közben egy szegedi haverommal történt beszélgetés elevenedik fel gondolataimban. Az illető egy szűk baráti körben folytatott diskurzus során elpanaszolja: évek óta nem tud örülni semminek, de nagyon olyan sincs az életében, ami elszomorítaná. Nem tud sírni, nem tud nevetni, képtelen elérzékenyülni. Mintha az empátia csírái is eltávoztak volna elméjéből – meséli. Bár sportolóként számos nemzetközi tornán győzedelmeskedett, az érmek, trófeák kiosztásánál, a gratulációknál semmit nem érzett. Többnyire a következő nap teendőin, a még előtte álló kihívásokról vizionált a dobogón. Érzelmi apátiába került. „Mi értelme van így bárminek?” – teszi fel a kérdést. Bár érkeznek jótanácsok az asztaltársaság tagjaitól, konkrét megoldással senki sem tud szolgálni.
Évek múlnak el, mire ismét találkozok az illetővel, ezúttal Budapesten. A sokadik korsó sör elfogyasztása után elmeséli, gimnáziumi évei alatt elveszítette egy közeli hozzátartozóját. A család legidősebb gyermekeként nem akart gyengeséget mutatni két öccse felé, így elfojtotta érzelmeit, egyfajta pajzsot húzott maga köré. A koronavírus-világjárvány alatt a magány sötét csendjében azonban felelevenedtek lezáratlan emlékei: órákon át zokogott. Több éjszaka múlt el így. Hetekkel később realizálta, hogy érzelmi rigidsége megszűnt. Újra tudott örülni, sírni, nevetni, elérzékenyülni, együttérezni. „Érzelmeink azért vannak, hogy megéljük őket. A negatív érzelem segít bennünket az adott helyzet feldolgozásában. Ha a szőnyeg alá söpörjük a problémát, örökké ott marad velünk, tönkretesz bennünket. Ha nem éljük meg negatív érzelmeinket, az inga a pozitív felé sem tud kilengeni” – vonta le a következtetést saját tapasztalataiból. Talán erre is utalhat a kínai kultúra egyik alapelvét képviselő Yin és Yang szimbólum, a harmónia és a kettősség egyetemes szimbóluma, amely a taoizmusból származik, a világ két ellentétes oldalát mutatja. Fekete, fehér, egymás mellett, egymás részeként: ez a koncepció azon a hiten alapul, hogy az univerzumban mindenben két ellentétes, de egymást kiegészítő erő van. Egyik sem létezhet a másik nélkül, nem választhatók szét és csak együtt, egymáshoz viszonyítva értelmezhetők. Egyszer fent, egyszer lent. A kerék forog – mondjuk mi Közép-Európában. Az egyensúly testünk, elménk, érzelmeink dimenziójában is felborulhat, emlékeztetve minket arra, hogy minden cselekedetünket képesek vagyunk túlzásba vinni és elhanyagolni is. Amennyiben személyes ingánkat egy trauma esetén nem hagyjuk kibillenni egyik irányba, akkor valószínűleg a másikba sem tud majd visszabillenni.
Néha mindegy, hogy mélység vagy magasság, jó vagy rossz – minden egy tapasztalás. Bizonyos tapasztalásokon pedig végig kell mennünk. A mindenségben talán ugyanaz az egyensúlyelv érvényesül, mint a piacokon. (Sohasem kapsz anélkül, hogy valahol meg ne kellene fizetned érte?) Meglehet. Egy biztos: a szomorúság, az elkeseredettség vagy az érzelmi válság mind-mind az élet részei. A gond azzal van, ha az ember a negatív állapotban, vagy az érzelmi apátiában megragad. Ahogyan a múlt század legendás ökölvívója, Muhammad Ali megállapította: „Nincs azzal semmi baj, ha az embert a szorítóban vagy azon kívül padlóra küldik. A baj ott kezdődik, ha ott is marad.”
Nyitókép: Pixabay
