Enrico

A múlt század egyik kiemelkedő fizikusa 1950-ben Los Alamosban, egy nyári nap ebédidejében munkatársaival, köztük egy bizonyos „marslakóval”, Teller Edével beszélgetett az akkor megszaporodott állítólagos ufójelenségekről és a fénysebességnél gyorsabb űrutazás lehetőségeiről. Ki tudná megmondani, pontosan mi minden hangzott el a nagy koponyák között, de a többi jelenlévő által alátámasztott, legendássá vált krónika úgy tartja, hogy ekkor bökte ki az olasz–amerikai tudós a kérdést, ami azóta a nevével fémjelzett tudományos dilemmaként vált ismertté. A „Hol van mindenki?” (angolul, Teller visszaemlékezése szerint „Where is everybody?”) háromnegyed évszázad múltán nem hogy vesztett volna aktualitásából, hanem egyre inkább nő a jelentősége, párhuzamosan azzal, hogy az emberiség ismét robbanásszerűen növekvő figyelmet szentel a világűr felé.

Nyilván lelki alkat kérdése, hogy az embert érdekli-e, és ha igen, mennyire érdekli Enrico Fermi paradoxona, miszerint ha ilyen hatalmas az univerzum, miért nem találkoztunk még senkivel. Nem lehet véletlen, hogy épp a Perseidák idején motoszkál fejemben a kérdés, aminek az esetleges pozitív megválaszolása nagyobb fordulat lesz az emberiség eljövendő történelmében, mint bármely más tudományos felfedezés. Mert például mit számít az evolúció mibenléte, az atom szerkezete vagy bármily mélylélektani felismerés, ha nem más derül ki, mint hogy a legnagyobb elképzelhető színtéren nem mi vagyunk az egyedüliek? Mire megyünk jelentéktelen, gyermeteg cicaharcainkkal itt a bolygónkon, ha megtudjuk, hogy tőlünk függetlenül – külön írást érdemelne a pánspermia izgalmas elmélete! – még számos további hasonló (vagy kevésbé hasonló) létforma él az univerzumban, ráadásul azok talán sokkal fejlettebbek, mint az oly nagy hübrisszel magára gondoló emberiség?

A horgosi származású Kiss László előadásában hallgattam végig azt a zseniális gondolatmenetet, miszerint a tudomány haladásának lépcsőfokai abba az irányba tartanak, hogy a Föld bolygó, ezáltal az ember (és az ő kiválasztottság tudata) fokozatosan veszít érvényéből. A ptolemaioszi geocentrikus világkép után másfél évezreddel jött a kopernikuszi fordulattal a heliocentrikus világkép, amelyben már nem „minden körülöttünk forog”, ezért is tartják a lengyel csillagász felismerését a középkor végét jelző tudományos forradalom kezdetének. Ez a tudományos fejlődés mára lépésről lépésre bebizonyította, hogy a nap nincs a mindenség középpontjában, sőt, az egész naprendszerünk egy teljesen átlagos rendszer egy olyan galaxisnak, a Tejútnak az egyik külső karjában, amely egyfelől önmagában is teljesen átlagos galaxis, másfelől amilyenből gyakorlatilag számtalan (mai álláspont szerint legalább 200 milliárd, de talán 2 billió) van összesen az univerzumban. Kiss szerint teljesen logikus következő lépés lenne a Föld és az ember egyediségének visszaszorulási folyamatában, ha kiderülne, hogy nem mi vagyunk az egyedüliek a mindenségben, ha igaz lenne a Kapcsolat című film romantikus és számomra roppant vonzó elképzelése, miszerint (szabad megfogalmazásban) túl nagy az univerzum ahhoz, hogy csak egyetlen bolygón legyen benne élet.

Van egy luxuskiváltságom, jelesül, hogy egyáltalán nem konyítok a fizikához és a csillagászathoz, a szó legszorosabb értelmében amatőrként érdekel minden, ami távolabb van, mint saját bolygónk, sőt, olykor pusztán esztétikumként gyönyörködtet, akár már az is, ha éjszaka egy-egy repülőgép vagy műhold fényei elhúznak felettem. Az égi jelenségeket, bolygókat, csillagokat egyszerűen szépnek tartom, az űrtávcsövek – legújabban a James Webb – felvételeit egyenesen lenyűgözőnek, a képzeletem pedig meglódul arra a gondolatra, hogy talán nemcsak mi nézünk így bele, fejünket forgatva ebbe a hatalmas térbe, a mindenségbe, hanem a többi hunyorgó csillag körüli égitesten is élhetnek hozzánk hasonló – vagy kevésbé hasonló – létformák. Enrico Fermi kérdését egyelőre paradoxonként tartjuk számon, de ki tudja, utólag talán sürgető meghívásként értelmezhetjük.