Isten nem ver bottal, mondogatta mindig a nagymamája, amikor valakinek a részéről helytelen magatartási formákat, rosszindulatú megnyilvánulásokat vagy kifejezetten gonosz cselekedeteket tapasztalt, eleveníti fel egyre gyakrabban gyermekkori élményeit az egyik kedves barátom, aki nem tagadja, akkoriban még nem értette pontosan, mire is céloz a nagyanyja ezzel a sokat emlegetett fordulattal, aztán, ahogy egyre nagyobb lett, és őt is egyre több igazságtalan sérelem érte, rájött, miért volt annyira meghatározó ez a gondolat a hőn szeretett nagymamája életében, aki a végsőkig bízott és hitt az égi igazságszolgáltatás erejében, és ez a töretlen hit bizonyára igen sok nehézségen átsegítette élete során, arról nem is beszélve, hogy vélhetően az esetleges bosszúállás terhe leghalványabb gondolatfoszlányainak súlya alól is felszabadította. Mert valljuk be, olykor valamennyien hajlamosak vagyunk első reakcióként arra gondolni, miként módosíthatnánk a kedvezőtlen folyamatokat, miként fordíthatnánk meg a felénk áradó gonoszságot, illetve miként adhatnánk vissza a ránk mért csapásokat, aztán – jó esetben – túllépünk az egészen, és anélkül, hogy bárkinek is rosszat kívánnánk az életében, azt mondjuk, Isten nem ver bottal, vagy esetleg azt, hogy a karma visszavág, majd megpróbáljuk elfelejteni a történteket, vagy ha elfelejteni nem is tudjuk, legalábbis igyekszünk minél kevesebbet foglalkozni velük, hiszen tudjuk, hogy ellenkező esetben elsősorban önmagunkat mérgeznénk, a negatív érzések ugyanis, táplálkozzanak azok bármilyen forrásból is, soha nem azokat mardossák, akik felé irányulnak, hanem azokat, akikből táplálkoznak.
Jól tudta ezt a barátom nagymamája is, aki bár nem rendelkezett különösebben magas fokozatú végzettséggel, vagy ahogyan akkoriban mondták, nem volt túlzottan sok iskolája, hiszen azokban az időkben az ilyesmi még korántsem volt annyira magától értetődő, mint amennyire manapság annak számít, sőt a világból sem látott túl sokat, talán nem túlzás azt állítani, hogy egy kezén meg tudta számolni, hányszor volt alkalma elhagyni az országot életében, mégis rendkívül gazdag élettapasztalattal és óriási bölcsességgel tekintett az őt körülvevő világra, amely látásmódot értelemszerűen a gyermekeinek és az unokáinak is igyekezett átadni.
Nem meglepő hát, hogy sok dologról a nagymamájához hasonló módon gondolkodott a barátom is, igaz, ő már inkább a karmában hitt, időről időre értetlenkedve jegyezve meg, miként lehetséges az, hogy egyik-másik ember nem fél attól, hogy a karma esetleg visszavág, majd amikor egy-egy megrögzött hazudozó vagy velejéig gonosz ember elnyerte a méltó büntetését, ahogyan az a mesékben is lenni szokott, határtalan nyugalommal konstatálta a karma hatalmának erejét. Nem volt ebben a mondatban semmiféle káröröm, semmiféle cinizmus, sőt semmiféle bántó szándék sem. Úgy tudta ugyanis kimondani, olyan higgadtsággal és bölcsességgel, mint ahogyan azt nagy valószínűséggel a nagymamája is tette volna.
Bármikor, amikor erről kérdeztem, akkor mindig lelkesen mesélt azokról a törvényekről, amelyekben szemmel láthatóan teljes meggyőződéssel hitt, köztük az egyik legfontosabbról, amely arra vonatkozott, hogy amennyiben boldogságot, szeretetet, békét és barátságot szeretnénk kapni, akkor nekünk is boldognak, szeretetteljesnek, békésnek és barátságosnak kell lennünk, hiszen amit adunk az Univerzumnak, azt kapjuk vissza. Aztán szépen sorjában ismertette a többit is, amelyeket hallgatva újra meg újra azon kezdtem morfondírozni, milyen jó lenne nekem is hinnem abban, hogy mindez valóban működik, hiszen vannak olyan pillanatok az életben, amikor valóban valamiféle megnyugvást és visszaigazolást adhat az embernek, ha azt látja, hogy a gonosz emberek, ahogyan a mesékben, úgy a valóságban is elnyerik méltó büntetésüket, és azután bármiféle káröröm, cinizmus vagy bántó szándék nélkül, olyasfajta higgadtsággal és bölcsességgel mondhatja ki, ahogyan azt nagy valószínűséggel a barátom hőn szeretett nagymamája is tette volna: A karma hatalma!
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
