Hét teljes éve nem esett ezen a vidéken. Barátaim kis csoportjával nemrég kezdtünk el vándorolni, miután az utolsó erdő is kiszáradt csapadék hiányában. Kezdetben, néhány hónappal az aszályidő beköszöntése után, azért vonultunk be a közeli folyóholtág körüli sok évszázados, vadregényes rengetegbe, mert egyre inkább csak ott volt elviselhető a hőség. Száraz pokol, egyre csak növekvő hőmérséklettel. A tél a régi májusokat idézte, tavasszal már bőven úgy lihegtünk, mint őseink idejében az emberek nyaranta, maga a nyár pedig fullasztó kánikulává vált, izzasztó, mindent felemésztő kazánná, ami után az ősz sem hozott számottevő enyhülést. S a kör újra- meg újrakezdődni látszott. Igazán elviselhetetlenné azonban az eső elmaradásával vált a vidék, így enyhet kerestünk az erdő lombjai alatt, a víz partján. Amióta azonban megszűnt az égi áldás, itt is egyre terhesebbé váltak a mindennapok, poshadttá, holttá az állóvíz. Hosszú tépelődés után döntöttünk: néhány hete útra keltünk, jobb lesz mozgásban meghalni, mint egy helyben toporogva várni az elmúlást.
*
Hihetetlen, milyen kietlen sivataggá vált ez a táj, amelyet régen zöldnek, élőnek ismertünk. A szél a szemhatárig nyargal, és csak port sodor magával, mi másba kaphatna bele, ha víz hiányában a növényzet is egyre satnyábbá vált, a bokrok, cserjék kiszáradtak, a magányosabb fák egyre szikárabbá váltak, majd fonnyadni, száradni indultak. Húszméteres, csupasz cölöpök hasítják fel a horizont opálosan homályos szövetét. És a nap, az óriási nap, amely egyre gyilkosabb sugárzásával mindent betakar, a fotonok szerelemre lépnek a szálló porral, így válik kínzó szórt fénnyé, derengéssé a nem olyan régen még jótékony energia. Az elvétve felbukkanó kutakat keressük. Már tudjuk, hogy borzalmas ötlet volt útra kelni az erdőből, de nem tudnánk visszafordulni saját konokságunk miatt, értelme sem volna túl sok. A szél régen elkeverte magunk mögött hagyott nyomainkat az út porával, még nem voltak szaharai homokdűnék, de végignézhettük, átélhettük, hogyan alakul ki a valódi, kapaszkodó nélküli sivatag, amelyben attól őrül meg az ember, hogy alig lát mást, mint az izzó semmit és a saját árnyékát.
*
Nincsenek pontos emlékeink, mióta barangolunk. A halál állandó útitársunk, néhány száz fős csoportunk tagjait akkor kezdte el magához ölelni egyesével, amikor a nagy vonulásunk az összefüggő homoktengerbe ért, ahol sokkal ritkábban találtunk a föld mélyéből feltörő vízre. Akkor csak azt hittük, rövidke szakasz lesz, keskeny sáv ez a hullámzó szárazság, a talpunk alatt szétfutó út hamarosan újra a valamivel reménykeltőbb tájra kanyarog. De már a bizakodás árnya is eltűnt szemünkből, egyre többen dőlnek ki a sorból a szűkre szabott vízadagok miatt, és senkinek sincs ereje odahajolni azokhoz, akik a végelgyengülésben feladták a küzdelmet. Az empátia túl drága, halálos veszély lett, fokozatosan mindannyian, akik még megyünk, elveszítjük emberi mivoltunkat, és csak a puszta életben maradás reménye mozgatja sajgó tagjainkat. Nem nézünk a másikra, mit is mondhatnánk egymásnak?
*
A távolban délibáb táncol. Vagy talán valóság az az alig kivehető hegylánc csipkézett tarajával, amely a horizont mindkét széléig elér? Maroknyian maradtunk, de mi talán megmenekülhetünk, ha elérjük a sziklákat, felkapaszkodunk, és átjutunk a hegygerincen. Talán a meredek túloldalán más világ vár minket, eső, zöld növények, és a napfény sem gyilkosan, hanem jótékonyan éri megkínzott bőrünket. Utolsó erőtartalékainkat használjuk fel, egy hónapja nem találtunk vizet, apróbbnál apróbb kortyokat engedünk meg magunknak egyébként is letaglózóan kevés adagunkból, de most talán édes gyümölcsöt hoz szenvedő kitartásunk.
*
Nem káprázat, nem délibáb. Élő, eleven valóság az is, ami saját elménk szüleménye. A hegylánc magunkból nőtt körénk. Mentünk felé, de nem közeledett. Utolsó társam lerogyott, hátranéztem rá, reszkető teste felett a távolban vibrált a sziklafal sziluettje. Körbeforgattam fejem, s akkor én is megálltam.
Nyitókép: Illusztráció/Pixabay
