Bár elméleti síkon könnyű meghatározni, mi az igazság: „a valóság ellenőrizhető tényei és az erről szóló állítások megfelelése egymásnak”, a gyakorlatban felmerülő problémák a filozófia egyik legvitatottabb fogalmává teszik az igazságot. Evidens volta ellenére az objektív valóság társadalmi viszonylatban sokszor értelmezésre vagy rekonstrukcióra szorul, és ebben a folyamatban torzulhat a realitás megítélése. Gondoljunk csak egy múltbéli esemény felidézésére: az emlékek szubjektivitásuknál fogva megbízhatatlanok, a hivatalos adatok vélhetően pontosak, ám nem tartalmazzák az adott helyzetet átérezhetővé tevő körülményeket, amelyek egy-egy esetben fontosak lehetnek az igazság kellő megítéléséhez.
„Mi az igazság?” – veti fel a kérdést A Nyugat alkonya című monumentális történetfilozófiai alkotásában Oswald Spengler, s azonnal meg is válaszolja azt: „A tömeg számára az, amit naponta olvas és hall. Ha valahol egy szerencsétlen flótás érveket gyűjtöget, hogy megállapítsa, mi is az »igazság« – ez az ő igazsága. A másik, a pillanat nyilvános igazsága, melyről az okok és az okozatok tényvilágában valóban szó van, ma a sajtó terméke. Amit a sajtó akar, az az igaz. A sajtó parancsnokai hozzák létre, alakítják át, cserélik ki az igazságokat. Három hét sajtómunka, és az egész világ megismeri az igazságot. Érvei mindaddig megcáfolhatatlanok, amíg pénz van rá, hogy szakadatlanul ismételje őket.”
Az önigazgatási szocializmusban az információkat sokszor ideológiai körítéssel szemléltették, a saját igazság prezentálása lehetővé tette a hatalomgyakorlóknak a közvélemény befolyásolását. A rendszerváltással formálisan ugyan elhárultak a médiaszabadság megvalósítását gátló akadályok, ténylegesen azonban a média működtetése erősen pénzfüggő kategória, és annak, aki biztosítja hozzá a szükséges eszközöket – legyen szó akár politikai, akár gazdasági szubjektumról –, bizonyos fokú – ideológiai, politikai, gazdasági, kulturális – elvárásai lehetnek, amelyek kisebb-nagyobb mértékben megnehezíthetik az áhított sajtószabadság teljes fokú érvényesítését.
Az új évezred hajnalán sokan azt remélték, hogy a világháló nyújtotta lehetőségek révén nem lehet majd többé eltitkolni az igazságot, és tudatlanságban tartani az embereket. Az az elgondolás, hogy az internet demokratizmusa ellehetetleníti az események, vélemények elkendőzését, és majd mindenki megfelelő mértékű tájékozottsággal rendelkezik, mára végleg eloszlott. Egyértelművé vált, hogy az emberek sokszor nem azért követik a médiát, hogy megtudjanak valamit a világból, hanem azért, hogy megerősítést nyerjenek a világról alkotott elképzelésükről. A nagy többségnek egyáltalán nincs igénye a társadalmi párbeszédre, arra, hogy a hírek mögé lásson.
A mindenkori másik valóságértelmezése nem érdekli az átlagos médiafogyasztót, mert úgy véli, az úgyis a valóság elferdítését szolgáló manipuláció és propaganda terméke. Ebben a legkorszerűbb eszközök is hathatósan a segítségére vannak, az algoritmus tudja, mi érdekel bennünket, és csak azokat az oldalakat és tartalmakat kínálja fel, amelyek iránt az ember valamiféle érdeklődést tanúsított: megnyitott, posztolt, lájkolt. Más releváns tudnivaló tehát el sem jut hozzá, hacsak tudatosan nem keres rá, ahhoz viszont, hogy ezt megtegye, kíváncsisággal párosuló nyitottságra lenne szüksége, amivel, ugye, a fent említett okokból kifolyólag nem rendelkezik.
Holott, ahogyan Elif Shafak figyelmeztet, „attól a pillanattól kezdve, hogy lemondunk a másféle nézetek meghallgatásától, megszűnünk tanulni”. Mi újat tudhatunk meg valakitől, aki mindenről ugyanazt gondolja, mint mi? Egy adott narratíva kizárólagos elfogadásával beszűkül a látókörünk, az ellenérvek mellőzésével torzul az elénk táruló valóságkép, érdeklődésünk lanyhulása pedig szellemi korlátoltságot generál. Továbbra is áradnak felénk az információk, a tudásunk mégsem gyarapszik. Minél inkább ragaszkodunk parciális igazságunkhoz, annál inkább távolodunk el az objektív valóságtól – amelyről amúgy szilárd meggyőződéssel rendelkezünk.
Nyitókép: Pixabay
