Ha jól láttam, akkor a Bundestag épületének üvegkupolája emelkedett a tömeg fölé. Az épületek szimbolikáját – nem az építészeti korstílusok, irányok és/vagy irányzatok által kedvelt és jelentéssel bíró elemekre gondolok, amelyek nagy részét ma már nem is értjük, fel sem ismerjük, nem vagyunk azokkal sem relációban, sem párbeszédben, ami kétségtelenül műveletlenségük jele, ám ez nem változtat a tényen – izgalmasnak és fontosnak tartom, talán az időszerű kulturális alkotások elemzése elnevezésű tantárgy nyitotta rá erre a szemem, ébresztette fel tizenhét éves koromban az érdeklődésem, nem sejtve, hogy masszívan bele fogok gyalogolni a posztmodern építészeti alkotások megismerésébe, anélkül hogy tudnám – tudtam volna akkor, hogy mi is van. Mit is fejez ki, mit jelképez, miképpen vált egyeduralkodóvá a posztmodern. De ez mellékszál (noha a mellékszál kifejezés is átértékelődött, erre azonban most végképp nincs sem idő, sem hely).
Néztem tehát a Bundestag épületének üvegkupoláját – szimbolikus üzenete, hogy nem építjük újra a leégett/megrongálódott Reichstagot, mert az egyenesen kapcsolódik a hitleri hatalomátvételhez –, ami valóban másmilyen üvegkupola, tetszik nekem, a Louvre üvegpiramisával ellentétben. De mindez ízlés kérdése, semmi jelentősége nincs, csak hát amúgy is mindenki elmondja, mit gondol erről-arról-mindenről, ezért a beékelés. Egyébként lehet, hogy véletlen, szinte önkéntelen és semmiképpen sem szimbolikus, de 1993-ban írták ki a pályázatot a Bundestag épületének felújítására, éppen hatvan évvel annak leégése után. Az impozáns acél- és üvegkupolának, ami most a német honatyák feje fölé borul, izgalmas üzenete van, szimbolikus is természetesen, de ez újra mellékszál. Ahogyan az is, hogy 2015-ben le kellett zárni a látogatók elől, ugyanis ötvenfokos volt a hőség. Bizonyára megoldották – ez is mutatja, hogy a klímahelyzet érzékeny és időszerű kérdés. (Az már végképp mellékszál, hogy amikor felújították, akkor még nem tudták, hogy „klímahelyzet" van. Vagy ide kérdőjel kellene?)
Ott magasodott tehát a Bundestag épületének üvegkupolája a háttérben. Innen tudtam, hogy a tömeg, amit látok, a Bundestag épülete előtti füves térségen hever, fekszik. Furcsa látvány volt a jógaszivacson, fitneszszőnyegen, pilateshabszivacson vagy egyszerűen csak a gyerek egykori alvós takaróján mozdulatlanul fekvő emberek tömege. A látványhoz hang is társult. Harangszó és óraketyegés. Aztán elhangzott egy vagy több mondat németül. Majd folytatódott a harangszó és az óraketyegés. Aztán az emberek felálltak, majd újra lefeküdtek. A fémes hangok, a harang és az óra fémes hangja, ütései nagyon megrázóak voltak, érzelmileg berántott a történés. Aztán megjelent a felirat, hogy ez egy tüntetés az ukrajnai háború ellen. Magam inkább performance-nak mondtam volna, nem tüntetésnek, de megfigyeltem, hogy ami a hetvenes-nyolcvanas években az ellenkultúra részeként megfogalmazható művészi akciózás volt, azt ma már nemritkán tüntetésnek nevezik. Végül is, ha jobban belegondolunk, az is művészi akció, ha óriási tömegeket animálnak, hogy részesei legyenek egy üzenetnek. Nem a jelenlétük (tömegességük) az üzenet már, a szakszervezetiséget felidéző tömegesség, hanem a valaki által megkomponált akció. És így az ellenkultúra már uralkodóvá válik, de ez – igen, igen, mellékszál.
Néztem a berlini, ami ebben az esetben jelző is, vagyis igen impozáns méretekkel rendelkező téren fekvő emberek tömegét, hallgattam a fémes hangokat, a drámai – nem értettem, a hangsúlyozás azonban mindenképpen drámai benyomást keltett – mondatokat, a felálló majd újra fekvő helyzetbe kerülő emberek sokaságát.
Az első, ami eszembe jutott, hogy ez egy tökéletesen megkomponált művészi akció vagy béketüntetés, kifejezi az emberi kiszolgáltatottságot, ami a háború egyik legrettenetesebb velejárója. Ennél csak a tehetetlenség mélyebb fájdalom a háborúval kapcsolatos tapasztalatok vonatkozásában. Emellett azért is tökéletes akció, mert felhívja a figyelmet az áldozatokra. Ami a legfontosabb.
Aztán viszont az jutott eszembe: miért harangoznak? Az óraketyegést értem, az idő múlásával egyre több áldozat lesz, egyértelmű üzenet. De a harangozás? Tán csak nem a lélekharang az, amire utalnak? Ez igencsak megdöbbentett engem. Hiszen ami a peremvidéken magától értetődő, az a fejlett vidéken már régen elfelejtődött. Nem hinném, hogy a huszonegyedik század harmadik évtizedében olyan avítt fogalmat vittek volna bele az akcióba, mint annak hírül adása, hogy a világból eltávozik a lélek. Hiszen a lélekharang a hívő közösséggel tudatja a halál beálltát. Vagy mégis?
Ezek szerint, vontam le magamban a következtetést, amikor az ember alantassága megnyilvánul, és egy háborúban ez megnyilvánul, akkor ott a válaszokért a szervezők visszanyúlnak egy már – állítólag – értelmezhetetlen világhoz, és annak üzeneteivel kommunikálnak, mert tudják, hogy az célba ér.
A kamera közel hozott egy nőt. Éppen felállt, ahogyan a téren mindenki. A színes jógaszőnyegek, szivacsok, kis méretű takarók tarkán és tehetetlenül hevertek a Bundestag előtti zöld füvön. A nő pedig keresztet vetett. Mozdulata önkéntelen volt. Az akcióval azonosult, a háború ukrán áldozataira gondolt. Az, hogy keresztet vetett, egy már letűnt kor maradványaként jelent meg. De nyilvánvalóan a harangszó hozta elő a mozdulatot. Mert a dolgok így vannak összekapcsolva egymással.
A dolgok össze vannak kapcsolva egymással. Botorság lenne azt gondolni, hogy rajtunk kívül, tőlünk függetlenül. Amihez ragaszkodunk, az van. És akkor a mozdulatunk nem önkéntelen, hanem tudatos. És ez egyáltalán nem mellékszál.
