„Mi hát az idő? Ha senki sem kérdezi, tudom; ha kérdik tőlem, s meg akarom magyarázni, nem tudom.” (Szent Ágoston)
Az idő szövete hullámzik, fodrozódik, mint a vízfelszín, amelybe vékony ág vagy levél hullott a magasból, mint a levegő láthatatlan fátyla, amelybe belekap az apró kolibri szárnycsapásai keltette, szinte észre sem vehető légörvény, mint egy tapinthatatlan függöny, amely a van és a nincs határán libben, s legfeljebb abból lehet sejteni jelenlétét, hogy mozog.
Állandó őrlődés a múlás misztériuma, amely az elmét újra meg újra bírósági tárgyalásra idézi, s az ügyet nem lehet megnyerni, legfeljebb elodázni az ítélet kimondását. A távol-keleti bölcsesség igazsága súlyos, mint a malomkő, bár a lét paradoxona itt is működik, életre kel Möbius szalagja, saját farkába harap a kígyó, az enszó hibátlan ívvel rajzolódik a hófehér papírra, mozdíthatatlan a mandala középpontja, a fekete lyuk tölcsérben szívja magába az összes fényt, energiát és anyagot, az óra mutatója megáll a zeniten, s nem tudni, éjfél van-e, vagy délidő, csak az a bizonyos, hogy elmúlik.
Elmúlik, elmúlik. De elmúlik-e az eszmélés, hogy elmúlik, begyógyulhat-e a seb, vagy a döbbenet megmarad a tudat felszínén, mint végigkaristolt tükörcserép?
Igaz lehet a kvantumok tanítása, nincs teljesebb teremtés a ráismerésnél. Így képződik lényünk látszólagos kiterjedése időben, térben. Ami múlt, csak a felidézés pillanatában az, s amint szent figyelmünk megroppan a súlya alatt, és kibúvót keresve másfelé bolyong, ugyanaz a múlt megszakad, már nem önmaga, s mindez annyi időbe sem telik, ami alatt megcsillan a fény a járda kövén araszoló bogár zöldesbarna kitinpáncélján. Ami megfigyelt tér, csak a látvány pillanatában az, s amint szemünk félelmében az anyag újabb alkalmi megnyilatkozásait kezdi keresni – mialatt épp csak felkap egy porszemet a szél –, az előbb látott létező talán már nincs is ott, s csak a hit tartja egyben tulajdonosát játszadozó elméjével, hogy amit látott, az valóban van.
Díszes, pompás perzsaszőnyeg az idő, melynek mintázatát az elsőtől az utolsó négyzetcentiméterig megcsodálhatjuk, de csak egy irányban haladhatunk ebben a felfedezésben, hiszen amit egyszer átéltünk, többé már sosem okozhatja ugyanazt az élményt, ugyanazt az első rácsodálkozásból fakadó örömet? Minden csak egyszer történhet meg először, mert hiszen minden pillanat lenyűgözően egyedi, igaza lehet hát az epheszoszinak, miszerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba?
Vagy az idő körhinta, pörgettyű, örvény, pergő hársfamag, újra meg újra visszatérő körökkel, miközben minden újabb kör azonos az előzővel, egyszersmind annak emlékét magába olvasztva felülírja azt, új minőséget alkotva? Ha napórát állítunk, azonos-e a két árnyék, amit a földgolyó egyetlen körbeforgása választ el egymástól?
S a legfélelmetesebb kérdés? Mi vagyunk az időbe szórva, s az a létezésünktől függetlenül, élünk vagy halunk, csordogál, vagy csupán bennünk képződik meg az idő érzete, de a van anélkül is van, hogy színes tengeri kavicsainkból nyakláncot fűzünk magunknak?
*
Talán nem kéne ilyenekről gondolkodni, örökké csak a felesleges kérdéseket feszegetni. Talán csak építeni kellene egy házat, fel kéne ásni a kertet, paradicsomot ültetni bele, befesteni a kerítést, új cserepeket rakni, lenyírni a füvet, talán csak el kéne végezni a legfontosabb feladatokat, befejezni minden munkát, azután pihenni, beszélgetni, szeretni, megnyugodni, aludni, felébredni, reggel újrakezdeni, beletekinteni az örvénybe, amit a folyó árja visz, figyelni a hársfamag pergését, miközben a szél messze repíti, talán csak folyami örvénnyé, pergő hársfamaggá kéne válni, forogva haladni, mint bolygónk, mint csillagvárosunk, mert talán épp ez a törvény, úgy haladni, hogy állandóan visszatérő önmagunkra döbbenünk, talán nem is kéne a hogyant, a miértet feszegetni, csak élni kéne, egyszerűen élni, arcunkat az időbe mosni.
Nyitókép: Pixabay
