„Nem hiszem el, hogy megint esőre áll az idő. Teljesen elegem van ebből a szeszélyes időjárásból” – panaszkodik a barátjának egy egyébként jól öltözött, életerős, jól szituáltnak tűnő férfi, miközben a borbélyszalon kinyitására várok szülőfalum központjában. Az illetőnek a bank előtt eltöltött percek alatt nem csak az időjárással gyűlik meg a baja: barátjának az ország és a világ vezetését okolva azt is kifejti, hogy milyen nehezen jön ki a havi fizetéséből. És még a fogadás, a szerencsejáték sem úgy ment neki szeptemberben, mint ahogyan ő arra számított… Az anyagi problémáit hangosan kiteregető férfitól kéretlenül rövidesen azt is megtudhatja az utcán várakozó sokaság, hogy feleségével nem áll biztos lábakon a kapcsolatuk, teljesen elege van belőle. Nem tartja kizártnak, hogy hamarosan válás vet véget romantikus történetüknek. A negatív kommunikáció ragályosnak mutatkozik. Pillanatokkal később ugyanis arra eszmélek fel, hogy idegesen panaszkodok az égieknek, amiért mindezt hallgatnom kell, ám szerencsémre szólva éppen megérkezik a borbély.
Talán nem véletlen, hogy Ferenc pápánál „Panaszkodni tilos!” felirat fogadja a látogatókat. A szentatya korábban is hangoztatta már, hogy örökös panaszkodás helyett tevékeny és örömteli egyházat és hívőket szeretne maga körül látni. A nagy méretű, piros betűs felirat az olaszországi hivatalokban és más intézmények falain gyakran látott tiltótáblákat idézi. „Ahhoz, hogy jobbá váljunk, képességeinkre kell koncentrálni saját korlátaink helyett: hagyj fel tehát a panaszkodással, és tégy azért, hogy javíts az életeden!” – olvasható a táblán az apró betűs felirat, amelyet Salvo Noè olasz pszichológus adott át az egyházfőnek.
Mi, emberek örökös sopánkodásban élünk. Úgy hordjuk magunkkal a panaszainkat, mint valami személyazonosító jelvényt. Felemlegetjük a sok szörnyűséget, ami ért bennünket, a meg nem kapott esélyeket, a sok elszenvedett igazságtalanságot. Ha valaki egy tartósan fennálló élethelyzet miatt panaszkodik, de azon nem változtat, a hangos zokszóra válaszképpen valószínűleg a „hősies helytállása”, kitartása elismerését, viselkedése jóváhagyását reméli a hallgatóságtól. A panaszkodás ezekben az esetekben a játszma eszköze, egyetlen pozitívuma pedig a panaszkodó átmeneti megkönnyebbülése. De mint minden játszma, ez is súlyos béklyókkal fenyeget, és veszélyes csapdákat rejt. Minél többet panaszkodunk, annál több okot találunk a panaszkodásra. Azzal, hogy újra és újra megerősítjük magunkban a negatív összefüggéseket, létrehozunk a fejünkben egy „térképet”, amely alapján majd tájékozódni kezdünk a világban – és így egy rettentően lehangoló valóság útvesztőjébe kerülünk, ahol azt hisszük, minden rossz, bár mi nem tehetünk semmiről.
Ha a panasz méreg, akkor a hála az ellenszer. Bár könnyebb nyavalyogni, az életben mindig meg lehet találni azokat a mozzanatokat, amelyek miatt jól is érezhetjük magunkat. Lehetünk bármennyire gazdagok vagy szegények, mindnyájunk életében ott van a bőség, egyúttal a hiány is. A kérdés, hogy mire fókuszálunk. Miközben vélt vágyaink végeláthatatlan horizontját szemléljük, soha nem gondolunk bele, hogy van fedél a fejünk felett, van munkánk, békében élünk, szerető család áll mögöttünk. Persze fontos, hogy a terheinket néhanapján megosszuk embertársainkkal, de a krónikus panaszkodás mindenképp káros. Aki a világot szidja, azt ugyanis a világ is szidja. Azt az energiát, amit panaszkodásra fordítunk, talán fordítsuk inkább cselekvésre! Ha változtatunk a környezetünkön, akkor az előbb-utóbb a minket körülvevő nagyobb rendszerre is hatni fog.
Nyitókép: Pixabay
