Kiáltás

Azt az arcot soha nem felejtem el. Azokat az arcokat soha nem felejthetem el. Amíg csak élek, soha nem felejthetem el. Nem is szeretném elfelejteni őket. Végigkísérnek, tanítanak, figyelmeztetnek, emlékeztetnek. Bevésnek nem felejthető, főleg nem könnyen felejthető igazságot.

Taknyos kezdő deák lehettem valahol Pannóniában, a platános úttal párhuzamos kis utcácskában laktam – öt évig? mintha egyszerre lenne elmémben öt nap és öt század –, lassan kitaposódtak az útvonalaim, mint erdei vadösvények, azt hiszem, akkoriban úgy is tekintettem a megapoliszra, mint valami véghetetlen rengetegre, úgy is éreztem magam, mint megriadt állat, ha ágak roppanását hallja közvetlen közelről. Félelem, beláthatatlanság, idegenség, lassan felszakadozó homály, lassan homályló felszakadozottság. Rászakad az emberre a nagyvilág. Emlékszem a szorongásra, idegeim feszültségére, időm végességének állandó érzetére.

Majd a fokozatos elernyedésére. Az élet alkalmazkodik, ez a természete. Az élet él és élni akar, élnie kell. Akkor kezdhet el figyelni az ember kifelé, ha már nem kell figyelnie befelé. Ha belül káoszból kozmosszá szelídültek a teremtő energiái. (Innen – lenne – érthető és magyarázható sok modern, posztmodern, poszt-posztmodern bajunk.) Amikor már nem jönnek szembe belső fenevadak. Fenevadak, amiktől félni lehet és kell, s félelmünkben olyan kényszercselekvésekbe menekülünk, amelyeket józan állapotunkban (van ilyen?), megfontolt módon sosem tennénk. A fájdalmas félelem-cselekvések utáni nyugalomban észrevesszük, hogy a nap továbbra is felkel, majd lenyugszik. Esetleg más domborzat füvébe süppedve fekszünk hanyatt, amíg figyeljük az istenség(ek) jelenségeit.

Szóval azokat az arcokat sosem felejtem. Vénasszonyok nyara, indián nyár lehetett, amilyen mostanság köszönt be, s én bolyongtam, barangoltam, bandukoltam, tévelyegtem, lófráltam stb. a székváros hozzám közel eső utcáin. S akkor elém jöttek a rengeteg arcai. Akkor, a megnyugvás első csendes pillanataiban észrevettem a tekinteteket, amelyek belenéznek, belelátnak a semmibe, amelyek ott keresnek kapaszkodót, ahol a nincs lóg a száraz faágakon, a kiszolgáltatottság, a nélkülözés, a döbbenet, a szégyen, a kilátástalanság, a reménytelenség, a jövőnélküliség, az értelmetlenség, a hiábavalóság, a feleslegesség, a beletörődés, a fáradtság, a keserűség és mindezek folyamatos körforgása. Az állandó félelem és szorongás arcait láttam meg. Figyeltem az arcokat, amelyeket az idő mint dörzspapír sikált fiatalon is ősöregre, vagy beléjük kapott a szél, és egy lebbenésnyit ellopott, elcsalt ábrázatukra kiülő megmaradt életerejükből.
…
Sokáig törtem a fejem, hogyan folytathatnám ezután. Szent önreflexió. De a szöveg adja magát. A fenti felsorolás egyik szavát elsőre véletlenül elgépeltem: kiáltástalanság. Azt hiszem, ez elég pontos kifejezés. Az arcok, amelyekből már nem tör fel kiáltás.
…
Végtelen gondolatcsavarba kerültem, logikailag megfejthetetlen, bonyolult örvénybe, szövevényes labirintusba. Az élet rendjébe, a társadalom működésébe ez nem lehet bekódolva, és mégis benne van. Minden valódi törvény szerint ilyen nem létezhet, és mégis létezik. Valami valahol félrement, vagy pedig sosem volt aranykor, csak saját csecsemő- és korai gyerekkorunk alaktalanná gomolygó emlék- és élményfoszlányai szilárdultak meg teljes mértékben fiktív, magunk elé vetített történelmi mintázat formájában. Hiszen nem létezhet emberi szenvedés a Földön, mert volt egykor, valaha, az idők mélyén egy olyan korszak, eon, amikor minden tökéletes volt, boldog, atlantiszi.

Küzdeni, harcolni nem lehet ezért az Atlantiszért, mert küzdelemmel, harccal nem érhető el az idilli állapot. Definíció szerint nem érhető el. Küzdelemmel és harccal csak veszteség érhető el. Másrészt épp a küzdelem, a harc tette olyanná a világot, amilyen. De akkor merre tovább, hogyan tovább? Az arcok végigkísérnek, és manapság szerencsére tükörből is van bőven mindenhol. Rajtam múlik? Talán. Vagy mindenkin. Minden egyes rajtam. Ecce homo.