Örülnünk vagy mérgelődnünk kellene-e amiatt, hogy fölvetődött a törvényhozók körében az ötlet, miszerint serkenteni kellene a lopásokat a nép körében? Persze nem egészen így fogalmaztak, nem is ez volna a cél, de a következmény az lenne. Az a szándék ugyanis, hogy a jelenlegi ötezer dinárról háromszorosára növeljék a lopásban szereplő érték alsó határának büntethetőségét. Ismét pongyola azonban a megfogalmazásunk, mert bár azt szokás mondani, hogy „ötezer dinárig nem büntetik a lopót”, ez az állítás is hamis. A helyes az volna, hogy eddig az összegig a rendőrség hivatalból nem indít eljárást a cselekmény földerítésére. (Jóval nagyobb értéket sem egykönnyen találnak meg.) Megteheti viszont a károsult, csak hát ki tudja, hogy nem növeli-e tovább a saját kárát, ha a perköltséget is fizeti, majd a végén a szegény lopón nem tudják behajtani még az ellopott értéket sem.
De vajon miért kellene esetleg örülnünk a tizenötezer dinár bevezetésének? Mert kiderülne, hogy milyen humánus ország vagyunk? Mégis inkább bosszantónak tűnik, hogy az állam másik polgár kárára szándékozik enyhíteni a szociális gondokon, bár el kell ismerni, hogy ilyen célra, a nincstelenek támogatására hatalmas összeget fordítanak. Az emberek igazságérzete és erkölcsi mércéi azonban – mivel a nagy többség nem jár lopni – azt követelik, hogy inkább a zéró tolerancia felé haladjon a közösség a lopásokkal, ahelyett hogy a tetteseknek ad kedvezményeket.
Vagy ez az az eset, amikor a képviselőnek fogalma sincs a közhangulatról? Mert való igaz, hogy a lopók nem a nagyvárosok lakásaiba járnak el 4999, majd 14 999 dinárért (nagyobb összegért igen), hanem falvak és kisvárosok házaiba. Gyakran olyanokba is, ahol a gyerekeket igen szegényesen tudják eltartani, a szülők mégis inkább lopás helyett szerény bérért dolgoznak. Ha képviselő házából tulajdonítanának el két-három alkalommal az említett összeget, ami nem borítaná föl a család költségvetését, alighanem lenne nagy patália a képviselőházi ülésen, és máris fordulna a kocka, nagyobb szigort követelve. És hogy ne csupán a bulvárt és a szórakozást szolgálja az internet (mobiltelefon) a parlamentben, néhány riportot és hírt elolvashatnának honatyáink akár az üléseken is, és a történetek meggyőzhetnék őket arról, hogy némi empátiával a károsultat kell az áldozatok közé sorolni a lopásra hajlamos bűnöző helyett. Mindeközben nyilván az a kérdés is fölvetődik – miként utaltam is rá –, hogy politikusaink vagy politizáló képviselőink kiben látják a népet. Azokban-e, akik kiözönlenek délután az utcára az irodákból és iskolákból, vagy azokban is, akiket elfog a zokogás, ha éppen az ő házukba lopakodott be valaki nem is a nagyobb összegért, csupán néhány ezer dinárért.
Tudjuk jól, hogy a „kis bűn nem bűn” rendszerét nem Szerbiában találták föl, van ez gazdagabb és szegényebb országban is, de nem volna nehéz megszabadulni tőle. Tizenvalahány évvel ezelőtt ugyanis volt már központi téma az ötezres: akkor a józan gondolkodásúak nem kis munkával elérték, hogy leszállítsák az összeget ötezerre. Kétségtelen, hogy azóta az infláció jócskán lefaragott belőle, de hagyni kellett volna még néhány évig, hogy elvigye az egészet. Vagy valóban ennyire sorsdöntő szociális eszközzé fejlődött országunkban a lopás, hogy már-már kihagyhatatlan a költségvetésből? Az is talány számomra, hogy egyáltalán ki veti föl az ilyesféle törvénymódosításokat. A bürokrácia, amikor tíz-tizenöt évenként átrágja magát a paragrafusokon, hogy időszerűvé tegye a törvényt? Esetleg valamelyik képviselő ilyen módon igyekszik hozzájárulni az ország fölvirágoztatásához? Mert az mégsem hihető, hogy egyszerűen odasétál régi jó ismerőse a honatyához, és megszólítja: – Hallod, haver, annyit bajlódunk mostanában ezekkel a kis értékű lopásokkal, hogyha nem emeltek az összegen, nagyobb kockázatot vállalunk, és mi is váltunk: nagyobb vadra megyünk, mint eddig, a rendőröket meg elkerüljük.
Nyitókép: Pixabay
