Egyszer, talán nem is olyan régen – mégis úgy tűnik, az idők mélyébe veszve – létezett egy kor, amely a meglévő helyes rendbe vetett megingathatatlan hitet olyannyira a teljességig növelte, fejlesztette, hogy nem maradt egyetlen ember sem a földgolyón, aki ne hitte volna őszinte átéléssel, végtelen belső bizalommal, hogy minden világok legjobbikában él, az út nyílegyenesen, fénylő márványtömbökkel kirakva vezet a tündöklő jövő paradicsomába, és minden efelé tett lépés – gondolat, szó, cselekedet, amely e vágyott világot hozza közelebb – szükségszerű és csodálatos már most, s még szükségszerűbbnek és csodálatosabbnak fog tűnni, amikor majd az a bámulatos jövő beköszönt az emberiség eljövendő történelmében.
Annyiban azért pontatlan a fenti meghatározás, hogy még akkor, a zeniten, minden lehetséges idők elképzelhető legjobbikának csúcsán, a ragyogó napgolyó delelőjén is éltek néhányan azok közül, akik kétségbe vonták a kor vívmányait, remekbe szabott tökéletességét, fantasztikus, lenyűgöző előrehaladottságát, pompás társadalmi rendjét és – mindennél fontosabb kitétel – morális felsőbbrendűségét. Ezek az elmeháborodottak mindenféle zagyvaságot beszéltek megbomlott természeti rendről, az emberi tudat és lélek zülléséről, az empátia tragikus hanyatlásáról, a közösségek széthullásáról. Idővel azonban képesek lettünk fokozatosan kiszorítani őket a világunkból. Páriáknak neveztük őket (ők magukat néha holmi romantikus hősieskedésből helótáknak), akik ellenségesen fordultak a rend felé, megkérdőjelezték helyességét, és néhányan még lázadozni is mertek ellene. Komoly lázadásról persze szó sem lehetett, arra természetesen nem volt elég erejük.
A páriákat a falakon kívülre rekesztettük, ezt diktálta az erkölcsbe vetett hitünk. Csak nyugodtan találják fel magukat az ő „eredeti természetükben”, ha már annyira erős vonzalmat éreztek bárgyú, teljességgel imaginárius mennyországuk iránt. Hogy miből éltek, nem tudtuk, de nem is érdekelt minket, minket, akik Digitália minden előnyét élveztük. Mert így hívtuk a tökéletesség megvalósulását, minden világok legjobbikának legjobbikát, az emberi létezés maximumának beteljesedését, szikrázó hegycsúcsát: Digitália.
Digitáliában nem volt szükség munkára. A szó lassacskán elvesztette eredeti jelentését. Hogy mi is a munka, jobbára nem is tudták az emberek, egyszerűen nem voltak tisztában a fogalmával, csak az ilyen múltkutatók, mint én, és még néhány másik hasonló tudós (voltaképpen mi is különcnek számítottunk, de működésünket képesek voltunk a köz javára fordítani) ismerték. Az emberek nem dolgoztak, csak éltek, léteztek a számukra kialakított tökéletes buborékban. Ez a szó Digitália őskorában még némileg mást jelentett, a hajnalok hajnalán a jótékony digitális biztonságot jelölte, idővel azonban valóra vált az a lehetőség, amit már akkor is elérendő célként tűztek ki az Elsők (magunk között ironikusan prófétáknak, szenteknek nevezzük őket, mert senki másnak esélye sem volna megérteni a történelmi célzást).
Az idilli társadalomban tehát nem volt szükség munkára, a fennmaradáshoz, sőt a szüntelen és töretlen fejlődéshez, növekedéshez szükséges energiaigényt bőven ellátta a különféle stimulációkkal kiváltott agytevékenységek által nyert hajtóerő. A boldogság teljes volt az egész Földön.
És akkor minden összeomlott. Mert a fenti kijelentés, jelesül, hogy az egész Földön teljes volt a boldogság, nem volt igaz az ellenállók miatt. Önmagunkat is becsaptuk. A páriák mindent tönkretettek. Mással nem tudom – nem én, hanem világunk legnagyobb elméi, a rendszer valódi elméleti tartóoszlopai – megmagyarázni, hogy egyszer csak felbomlott a rend. Kizárólag külső támadás érhetett minket, csak így érhetett véget a tökéletesség. Most tehát itt senyvedünk néhányan, akik kétségbeesésünkben magunk sem tudjuk, hogy emlékeinkből vagy a feljegyzésekből ismerjük még a letűnt aranykort, Digitáliát. Most legyőztek minket, de ha egyszer újra felülkerekedünk, jobban vigyázunk majd.
Nyitókép: Pixabay
