„Ezek a mai fiatalok csak a telefonjukat nyomkodják… Hogyan tudnak egyszer majd boldogulni a való életben? Bezzeg a mi időnkben… Mennyivel szebb volt minden” – mondja egy ötvenes éveiben járó hölgy a beszélgetőtársának, aki a közben bólogatással mutatja ki egyetértését. Véletlen egybeesés csupán, vagy a sors fintora lehet, hogy néhány pillanattal később egy hasonló hangvételű beszélgetést hallgathatok végig, ezúttal azonban a fiatalabb generáció tagjai között. Egy hatodikos, nagyszüleivel élő fiú a teáját szürcsölve arról panaszkodik beszélgetőtársának, hogy nagyon nehezen jön ki a nevelőivel. Azok ugyanis nem engedik meg neki, hogy a számítógép vagy a telefon előtt lógjon. Nem értik meg szerinte, hogy mindez a mai világban nélkülözhetetlen. Azt is kifogásolja, hogy nevelői technológiai analfabéták. Mindent neki kell megoldania ezen a területen. Facebook-bejegyzéseket ő ír, üzenetekre is válaszol. El sem hiszi, hogy a nagyszülei képtelenek ilyen alapvető dolgokat megtanulni.
Mégis mi lehet az oka annak, hogy ennyire képtelenek vagyunk megérteni egymást? – merül fel bennem a kérdés a diskurzusokat végighallgatva.
Az eltelt évszázadok során csupán minimális különbségek voltak megfigyelhetők az egyes generációk megélésében. Az elmúlt ötven-hatvan évben viszont rohamtempóban változott meg szinte minden: az élet várható hossza, a társadalom korösszetétele, a jövőkép, a kommunikáció – s így például a tisztelet – fogalma, az agy leterheltsége. Ma már nemhogy a generációk között, hanem generációkon belül is óriási különbségek vannak, olyan gyors a technikai fejlődés. Az érzelmi világunk képtelen lekövetni ezeket a változásokat. Talán ez az oka annak, hogy nem telhet el úgy hét, hogy ne hallanánk, hogy az Y generáció így, a Z úgy viselkedik. Nem figyelnek, folyton a telefonjukat nyomkodják. Előbb vannak elvárásaik, mint hogy letennének valamit az asztalra. Képtelenek hosszabb ideig koncentrálni, a tiszteletet hírből sem ismerik. Úgy mozognak viszont a digitális világban, mint hal a vízben, ők a jövő vásárlói, az ő kegyeiket keresi minden valamirevaló kereskedő. Sokak szerint azonban krónikus magányra, de minimum boldogtalanságra vannak ítélve. Velük szemben állnak az idősebb generációk, amelyek tagjairól azt gondoljuk, hogy alaposan megdolgoztak mindenért. Akiről nem, azt úgy is kezeli a társadalom. Az ő társas kapcsolataik kiterjedtek és állandó jellegűek. Ugyanakkor szenvednek, ha valami újat kell tanulniuk, és nehezen mozognak a digitális térben. A generációhoz való tartozás egy közös tapasztalati gyűjtemény, amelyet a gyerekkorban megtapasztalt valóság határoz meg az azonos időszakban születetteknek. Attól függően ugyanis, hogy ki mikor látta meg a napvilágot, hogy milyen földi környezettel találkozott kisgyermekként, alakul ki a tudatában és a tudatalattijában, milyen értékek, feltételek és keretek mentén fogja érzékelni és működtetni az életet.
Mi volt a normális Jugoszláviában 1960-ban? És mi 1985-ben? Mi a normális 2023 Szerbiájában? A születésünkkor kezdődik a szocializációnk, amely egy nagyon hosszú folyamat. Ennek során a minket körülvevő társadalom attitűdjeit, értékrendjét, szokásait, viselkedésmintáit és felhalmozott tudását tanuljuk meg, és saját magunkon keresztül hozzuk összhangba ugyanennek a társadalomnak az elvárásaival. Generációs jegyek kétségkívül léteznek, felismerésüknek pedig azért van komoly jelentősége, hogy megértsük – és ennélfogva el is tudjuk fogadni – egymást. Fel kell ismernünk a saját generációs korlátainkat. Néha egy lépést az egónktól hátralépve meg kell próbálnunk kívülről szemlélve, akár ki is nevetni önmagunkat. Fontos, hogy észrevegyük, amikor egy szituációban nem mi, hanem a generáció beszél belőlünk. A társadalom generációk ütemében változik. Fogadjuk el!
Nyitókép: Pixabay
