A történet egy távoli bolygón játszódik. A Földről nézve valamelyik halvány, alig-alig pislákoló csillag körül keringő égitesten. Sok másik hasonló, talán tucatnyi is kering e körül a távoli másik nap körül, de ebben a rendszerben csak ezen az egyen, történetünk helyszínén virágzik az élet. A világmindenségben is igen elszigetelten kering ez a bolygó ilyen tekintetben, hiszen sok-sok ezer fényéves körzetében nincs másik, amelyen kialakult az élet – ha itt elpusztul, az univerzumnak ez a fertálya teljesen kihal, s nem marad semmi más ezen a csillagvidéken, csak a tátongó, hideg, sötét űr. Innen is kapta nevét a minden szomszédos élettől távol létező világ: Egyetlen.
Egyetlen bioszférája roppantmód hasonló a földiéhez. Nem tudni, hogy ennek mi lehet az oka, ami egyszersmind tudósaink egyik nagy elméleti dilemmája manapság: vajon a mindenségben egyetlen változata, módozata lehet az életnek, csupán egyféleképp alakulhat ki a szervetlenből a szerves, aztán a szervesből az élő anyag? Vagy pedig „ahány világ, annyi élet” a titkos rendezőelv, vagyis mindegyik, élettől virágzó bolygón különböző utakat jár be az evolúció? Az első esetben magától értetődő lenne, hogy Egyetlen élővilága olyannyira hasonlított a Földéhez, a második esetben viszont valóságos isteni csoda lenne, hogy olyannyira távol a mi saját otthonunktól egy, a miénkhez ennyire hasonló világ alakult ki.
Egyetlenen is több csoportra oszthatták a tudósok az élővilágot: növények, állatok, gombák és a többi. Az állatvilágból lassan-lassan kivált egy faj – a mi, földi felfogásunk számára leginkább valamiféle hüllőkhöz tudnánk őket hasonlítani –, amely a világűrszerte ismeretlen utakon-módokon terjedő információáramra rácsatlakozva feltöltekezett a szellem felsőbbrendűségével, s ezáltal gyorsan, evolúciós értelemben szinte természetellenes gyorsasággal a többi állatfaj fölé kerekedett, majd szinte rohamtempóban leuralta a bolygót és annak teljes élővilágát.
Így érkezett el Egyetlen történelmében a napjainkat megelőző korszak, ami a technikai-technológiai fejlődés jegyében telt. Több volt ez fejlődésnél: a távoli világ uralkodó faja robbanásszerűen találta ki és fel az eszközöket arra, hogy valósággal leigázza, egyre inkább zsarnokivá váló teljhatalma alá hajtsa a teljes bolygót és annak összes lakóját. Az uralkodó faj egyre több erőforrást szipolyozott el a többi élőlény elől, egyre inkább leszűkítette ezek életterét, kíméletlenül gyilkolta, ahol ezt diktálta saját érdeke, szennyezte környezetét, és fokozatosan ellehetetlenítette a rajta kívüli élet mozgásterét, lehetőségeit – olykor még saját fajával is kegyetlenül bánt.
Végül ez az erőszak lett a veszte. A folyamatosan sarkalló növekedési kényszer ugyanis idegessé, türelmetlenné és egymás közt is zsarnokivá tette Egyetlen uralkodó faját. Hamarosan egymással ádázul vetélkedő csoportok alakultak ki az azt megelőzően a bolygót organikusan behálózó társadalom szövetén belül. A haladás hatalmas nyomása felbomlasztotta a faj egységét, és vetélkedést – irigységet, kapzsiságot, gyűlölködést – szült. Ez a gyűlölet vezetett el oda, hogy a technikai-technológiai fejlődés vívmányait egymás ellen kezdték fordítani a domináns faj különböző hatalmi érdekkörei, frakciói – azután megtörtént a katasztrófa.
Egyetlen szinte teljes élővilágát elpusztította a teljes bolygót sújtó kataklizma. A domináns faj az utolsó szálig kiveszett – az ő fegyverük épp saját maguk ellen bizonyult a leghatékonyabbnak. Nem lehet pontosan tudni, hogyan kezdődött és mi történt, hiszen azóta csak bizonytalan információk jutottak el hozzánk – többek között ebből, a számunkra is korszerű kommunikáció hiányából következtethettünk a pusztító apokalipszisre. A bolygón azonban szerencsére fennmaradt az élet – Egyetlen megmaradt annak a távoli vidéknek egyetlen élő égitestjeként. Most úgy tűnik, visszaállt a rend és a harmónia. Az élet újra virágzik a bolygón, amely megszabadult saját bűneikbe belebukó bitorlóitól, és fellélegzett.
Nyitókép: Pixabay
