Nehéz ezekben a napokban nem a Kormányeltörésben költőjére gondolni. Virág Gábor a minap azt írta, „Domonkos István költészetének folyamatos föltámasztása és emlékezetben tartása immár a mi föladatunk”.* Kicsit feljebb visszaidézi a bő évtizeddel ezelőtti kishegyesi eseményt, amelyen a Symposion első nemzedékének tagjai újra találkoztak. Szerencsémre ott lehettem azon a késő délutánon, jóllehet, zöldfülűként, aki akkor inkább csak érezte, mintsem értette, milyen (érzelmi) horderejű pillanatoknak lehet tanúja.
Motoszkált valami szövegindító tézis a fejemben Virág cél- és feladatadása kapcsán. Aztán azon gondolkodtam, vajon mennyiben jelentett mást annak a generációnak a téves csatatér, mint amit a mi nemzedékünknek jelent, akik a kétezres évek első évtizedeiben értünk (ha egyáltalán…) felnőtté. Mit jelentett a szinte berögzült szófordulat, annak mögöttes élménye akkor, és mit jelentenek ma ezek a szavak? Az értelmezés egyre táguló/szűkülő körei, vagyis, szabad olvasatban: mint embernek, mint magyarnak és mint magamnak (J. A.). Évtizedekkel ezelőtt, a huszadik század derekán nyilván más csengése lehetett ennek a szóösszetételnek, gondolok itt (fordítva a fenti logikai sorrenden) az elidegenedés aktuális stációjára-fokára, az ország társadalmi-politikai berendezkedésére, illetve a legnagyobb térképen az európai és világpolitikai helyzetre. Aztán valahogy mégis az az ember érzése, hogy mindhárom említett egzisztenciális szinten ma is legalább annyira erős és érvényes ez az érzület, mint akkor, legfeljebb más hangsúlyokkal. Ha egyáltalán más hangsúlyokkal.
Ha már József Attila. Nemrég olvastam újra A város peremént, s újra letaglózott a majd száz évvel ezelőtt született gondolatmenet: „Velünk / nevelkedett a gép. / Kezes állat. No, szóljatok rá! / Mi tudjuk a nevét. // És látjuk már, hogy nemsoká / mind térdre omlotok / s imádkoztok hozzá, ki pusztán / a tulajdonotok.” Talán nem túl merész asszociációs ugrás, ha a váteszi sorok mellé teszem Domonkos nagy versének másik, hasonlóan jövőbe látó, emblematikus sorait: „csinálni külföldből / portable haza” (vagyis hordozható haza, amilyen címmel Bollók Csaba és Kalapáti Ferenc portréfilmet készített Domonkosról).
Szóval motoszkált valami tézisszerűség a fejemben Virág imperativusa kapcsán, és mire ide jutottam, össze is látszódtak érni a szálak. József Attila és Domonkos István találkozott az általuk vizionált-leírt valóságban. Valami K-európai fantáziában, virtualitásban?… És itt szabadon megválasztható, mit jelent a „K” – a lehetőségek közé számítva Kafka hősét is. József Attila és Domonkos István látomása-élménye szervesen összekapcsolódik, és mostanra, a 21. századra már talán nem csak a K-európai ember életében.
Úgy is mondhatnám, hogy a világ és benne a nyolcmilliárd K-európai lett, legalábbis lélekben, a folyamat tendenciájában. Ami korábban a mi (és más, hasonló helyzetben lévőknek) couleur locale-unk része volt, az elutazás-elvándorlás-elköltözés, a félperifériás létből, a gyarmati státuszból, a kulturális-civilizációs ütközőzónából, a rendszeresen háborúktól sújtott, bizonytalan vidékről, vagyis: a jobb élet reményében való elvágyódás – általános lett. Ezt nevezzük manapság globalizációnak, a jelenséget, amit a gép, amihez imádkozunk beteljesített, és egyre növekvő tempóban terjeszt ki, azt, hogy a bolygón minden mindennel összekapcsolódhat, ezáltal végső soron mindenki mindenhol lehet – vagyis fel- és kicserélhető, ezáltal esetleges. Ez a jelenség egyelőre persze csak a bolygó lakosságának csekély százalékát érinti de facto, de a mentális szerkezete már készre kovácsolódott a virtualitás által. Ez a portable haza új jelentése és értelmezése, miközben már arra sincs okvetlenül szükség, hogy ott legyen a kofferban szalonna / két kiló kenyér. Ez az a fanyar, szinte banális tézis. Domonkos sorai az emlékezetben maradnak, hiszen világunk egyre inkább hasonlít ezekre a sorokra.
* Magyar Szó, 2024. november 14., 9. o.
Nyitókép: Pixabay
