„Hétköznapi emberek, idősek, gyermekek / Cipelik a terhet, akkor is, ha tovább már nem megy / Vidám szomorúság átvenni másnak a súlyát / Mindezt feltétel nélkül, lényegtelen a tanulság” – elevenedtek fel az emlékezetemben az egyik népszerű magyarországi együttes lassan évtizedes slágerének, a Hétköznapi hősöknek a sorai, miközben azokat a fiatalokat hallgattam, akik a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet által meghirdetett Hétköznapi hősök elnevezésű kutatóprogram felhívására jelentkeztek, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a közösségük közeli és távoli múltjának feltérképezésére, illetve olyan egykoron élt vagy ma is élő személyek és cselekedeteik bemutatására ösztönözze őket, akiket példaképekként mutathatnak fel önmaguk és kortársaik számára.
Hihetetlenül izgalmas volt ugyanis látni azt, hogy milyen őszinte tisztelettel beszéltek azokról az emberekről, akik éveken vagy évtizedeken át aktív részesei, formálói, meghatározó személyiségei voltak a különböző településeken élő gyermekek és felnőttek életének, miközben szorgalmasan végezték munkájukat, amiért – ahogyan az egyik csapat tagjai fogalmaztak – soha nem vártak látványos elismeréseket, hősöknek kijáró kitüntetéseket, hanem feltűnés nélkül neveltek, oktattak, segítettek másokon, támogattak másokat.
A bemutatott személyek a tanulók szerint példát mutatnak szorgalomból, kitartásból és a gyermekek, fiatalok iránti szeretetből, ezért is nevezhetők valódi hétköznapi hősöknek. Olyan hősöknek, akik korántsem tekintenek magukra hősökként, csupán egyszerű emberekként, akik nap mint nap szívvel-lélekkel végzik el a rájuk rótt feladatokat, a tőlük telhető legnagyobb elhivatottsággal és odaadással teszik a dolgukat, azért, hogy ezáltal szebbé, jobbá varázsolják a környezetükben élők mindennapjait, hogy adjanak nekik valamit magukból és abból a tudásból meg tapasztalatból, amivel rendelkeznek, és mindeközben éppen ezáltal válnak példaképekké, olyan személyekké, akikre valamennyien felnézhetünk, akiktől valamennyien tanulhatunk.
Az egyik megszólaltatott személyről azt írták, nemcsak álmodott, hanem meg is teremtett magának egy olyan világot, amilyenre valahol mindannyian vágyunk, amelyben az emberek nem mennek el egymás mellett közönyösen, hanem természetes és magától értetődő az egymással való törődés, az odafordulás, a kedvesség, a hagyományos családi értékek ápolása, majd hozzátették, a különlegessége egyebek mellett abban rejlik, hogy sokunktól eltérően nem torpant meg az álmai kapujában, hanem meg is valósította azokat, hiszen minden apró siker tovább ösztönözte egészen addig, amíg el nem jutott az igazi csodáig, a csodáig, amely abban rejlik, hogy töretlen lendületének köszönhetően mind többeket emelhet fel magához, létrehozva egy olyan összetartó közösséget, amelynek tevékenysége mind a szűkebb, mind a tágabb környezete számára példaértékű.
Joggal merülhet fel a kérdés, vajon kellenek-e ezeknél fontosabb és előremutatóbb gondolatok akkor, amikor mi, felnőttek folyamatosan arról beszélünk, mennyire nem mindegy, milyen példaképeket választanak maguknak a felnövekvő generáció tagjai; amikor azon bosszankodunk, hogy olyan teljesítmény nélküli celebeket meg influenszereket követnek, és emelnek piedesztálra, akikről a legnagyobb jóindulattal sem mondható el, hogy értékeket képviselnek és közvetítenek; amikor azon aggódunk, hogy képesek-e olyan személyeket választani maguknak, akik valóban kiérdemlik ezt a titulust, akikre valóban érdemes felnézni, akikre valóban követendő példaként lehet tekinteni.
A válaszok ugyan sok esetben valóban aggodalomra adhatnak okot, bizonyos esetekben azonban, mint ahogyan most is, egészen megnyugtatóak, hiszen arra engednek következtetni, hogy fiataljaink igenis tudják, mi az, ami igazán számít. Ahogyan az egyik pályamunka készítői fogalmaztak az ő hétköznapi hőseikről: „Nekik nincs milliós követőtáboruk, nem vezetnek luxusautókat, nincsenek fotóik egzotikus utazásokról, ennek ellenére ők a társadalom legfontosabb tagjai. Mindennap, leckéről leckére változtatják meg a világot. Ott vannak, amikor az életünk kezdődik, őrzik az álmainkat és a fényt a szemünkben. Nem is gondoljuk, hogy mindezzel ők teszik lehetővé, hogy egyszer majd mi magunk is szárnyalni tudjunk.”
Nyitókép: Pixabay
