A kislány a zenetorony iránt érdeklődik. Olyan „emeletes” szerkezet ez, amelyen bakelitlemezt lehet hallgatni, lejátszható rajta magnókazetta, fölvétel is készíthető, meg rádióként is üzemelhet – magyarázom neki. Persze nem digitális pöttyintéssel működik, hanem a kar végén levő tűt rá kell helyezni a lemezre, az pedig leszedi a hangokat. Kis- és nagylemez szerint kell beállítani a forgás sebességét, mert különben vagy csipogósan hadar, vagy baritonra váltanak még a nők is. Mind a tizenkét évének az érdeklődése fölébred benne, mit neki most okostelefon vagy számítógép, amikor régi lemezt hallgathat, maga helyezheti a korongra, olvassa a dalcímeket, előbbre vagy hátrább rakja a tűt. Nem úgy tűnik, mintha őskort látna benne, inkább olyasvalamit, amivel érdemes megismerkedni.
Több tucat kissé dohos lemezt szedek elő dobozostul. Számomra nekiinduláskor kevésbé lelkesítő a böngészés, mert én nagyjából ismerem a korukat, és az idő rohamos múlására figyelmeztetnek. Mint amikor a cipősdobozból kicsusszannak a képek, a régiek, mivel mostanság olyan gyakorisággal sem készülnek rólunk papírra fotók, mint egykor az iskolában. Akkoriban nem nagyon hiányzott a fényképezkedés, most meg fájlalnánk, ha nem lapulnának ott a dobozban. A digitális gyűjtemény viszont követhetetlen, valahogy éppen annyi elegendő a fényképekből, amennyi néhány dobozt megtölt, miként hanglemezből sem hiányzik az, ami nincs meg.
A kínálat változatosságában fölér egy falusi búcsúéval: a Pink Floyd mellett a Bojtorján és a Kaláka, Koncz Zsuzsa és az Omega, Beethoven és Strauss, Louis Armstrong a trombitájával, Cseh Tamás és Zorán, aztán népdalok és betyárnóták szólnak, persze a Boney M. is köztük van. Latinovits pedig József Attilát és Adyt szaval. Nem csupán a változatosság bemutatására említem meg az István, a király rockoperát és a jóval régebbi Képzelt riport egy amerikai pop-fesztiválról musicalt. Ez utóbbinak a borítóján a kisregény szerzőjének üzenetét olvasom: „Egy öregember küldi szívélyes üdvözleteit a fiataloknak, könnyítsen kedvükön ez a szép fiatal zene.”
Tavaly múlt fél évszázada, hogy Déry Tibor hetvenhét évesen megírta a Képzelt riportot, és jövőre lesz szintén ötven esztendeje, hogy első alkalommal bemutatták a színházban. Arra már nem emlékszem, hogy mikor láthattuk a tévében, de azt mégsem felejtettem el, hogy az ifjúsági otthonban – gyanítom, hogy a hírverésnek köszönhetően – nagyon készültünk a megtekintésére. Akkoriban már két magyar csatorna működött, a még fiatal M2-höz pedig adapterre volt szükség. Be is szereztük, ám emlékezetemben csupán a nagy hévvel zajlott fölkészülés maradt meg. Lehet, hogy az adapter mégsem akart szolgálatba állni, hacsak nem az utána számtalanszor meghallgatott Adamis–Presser-dalok homályosították el a színházi közvetítés emlékét. E dalok és az előadások nélkül talán gyorsan feledésbe merült volna az igen nagy odafigyelést igénylő, nehezen követhető regény, amelyet egyesek a nyugati hippikultúra kritikájának tekintettek, mások pedig úgy értékelik, hogy a mű „az emberi agresszivitás, az ösztönös barbárság és gonoszság korokon és társadalmakon átívelő rajza”. Ilyen tekintetben időszerűségéből semmit sem veszített. És ha igaznak tekintjük, hogy egy értékvesztett világban útját kereső fiatalság magányát és kétségbeesését fogalmazza meg az író – pedig abban az időben még a szocializmusban élő keletiek nagyon fölnéztek Amerikára –, akkor végképp szól a maiakhoz is.
Persze az Európa-szerte játszott darab hanglemezéről – Prágában pl. Václav Havel és Bohumil Hrabal is ott ült a színházban – sok egyéb gondolatunk is támadhat, mondjuk az, hogy milyen rengeteg kalandos időutazás bújhat meg az avíttnak hitt lemezek bordáiban.
