Most, hogy hetvenöt éves korában elhunyt Markó Iván, eszembe jutott, hogy milyen régóta nem is jutott eszembe. És most, hogy elolvastam a halálhírét, elsőként az jutott eszembe, amikor megzavarták a bemutatóját, mert kétszer is kapott soron kívüli vagy pályáztatás nélküli pénzeket. Az akkori miniszterelnök kegyeltje volt, mondták, és igen sok pénzt kapott. Fogalmam sincs, mennyit, nem jegyeztem meg. Sajnos még arra sem emlékeztem hirtelen, amikor elolvastam a halálhírét, ami engem nagyon megrázott, hogy mit is rendezett akkor, amikor hangosbemondóval bekiabálva megzavarták az előadást. Így tehát utánanéztem. Majdnem tíz éve már… 2013-ban történt, hogy a Krétakör akkori ügyvezetője a „kormányzati önkény” ellen tiltakozva, miközben a közönség az előadást tapsolta – Az ember tragédiája balettadaptációjának a bemutatója volt akkor, amelyet Markó Iván rendezett és koreografált –, elvégezte az akcióját. Megnézhető, javaslom mindenkinek, ugyanis nem lehetetlen, hogy a magyar kulturális élet új szakasza kezdődött akkor, az alatt a két perc ötvenhat másodperc alatt.
Az volt az igazi performance, amikor a Krétakör akkori ügyvezetőjét, aki tiltakozásul, hogy ennyi meg annyi támogatást kapott Markó Iván, szétordibálta az előadás végén a tapsot, Markó odahívta maga mellé a színpadra. Erre most jöttem rá. Most, hogy visszakerestem, megnéztem újra. Akkor, amikor történt, s megnéztem, meghűlt bennem a vér. Még nem voltam szokva ahhoz, hogy bárki munkáját, teljesítményét, életét, karrierjét szét lehet ordibálni. Ezért gondolom, hogy a magyar kulturális élet új szakasza kezdődött akkor. Ugyanakkor most, hogy újra megnéztem ezt a jelenetecskét, egyrészt még sokkal erősebben érzem Markó Iván hatását, mint bármikor, amikor színpadon láttam, vele interjút néztem, róla filmet, ilyesmi. Másrészt rájöttem, hogy Markó Iván csinált ott egy performance-ot, és az övé lett erősebb. Elkezdett beszélni. Az ügyvezető belebeszélt. Markó megkérdezte: és maga ki? És csak odavágott a szemével. Majd azt is mondta, nyugodtan, lazán, hogy kussoljon. Ezt egyébként sok helyütt el lehet olvasni. Hogy azt mondta Markó Iván, hogy a Krétakör ügyvezetője kussoljon. „Maga most kussoljon.” Elítélően írtak erről, hogy ilyent mondott. Nem moralizálok, hogy ja, de hát szétverték az előadás végét, a taps ünnepét satöbbi. Viszont az egy igazán tökéletes jelenet volt. És a Markó győzött abban a jelenetben. Pedig megértem az ifjonti hevületet. Az igazságtalanság elleni küzdelmet (nevezzük így), a napos csibe szőkeséget, ahogyan a megafon lángpallosával odavág. Mondjuk, kinek nem volna ez szimpatikus? Nem? Az ember mindig az ifjú forradalmárok pártján áll. Ugyanakkor látom, ahogyan Markó Iván reagál: nem közösködik, nem futamodik meg, nem áll oda vitázni (bár ez nehéz is volna, amikor szétordibálják az ember fejét), viszont pontosan azt mondja, amit ilyen helyzetben mondani lehet és kell. Mármint, hogy kussoljon az ifjú, mert most ő fog beszélni. Ez a jelenet nagyon erős. Lemossa az ifjút. Látszik ennek a két perc ötvenhat másodperces jelenetnek a végén, hogy Markó ott van a világ legjobbjai között. A tíz legjobb között. Aki egyszer ott van, az ott van.
Pedig a Wikipédián is többet írnak erről a botrányról, mint arról, hogy mit dolgozott azon évek alatt (például), amikor a Bayreuthi Ünnepi Játékok állandó koreográfusa volt. Vagyis, ha onnan tájékozódunk, akkor tulajdonképpen az ifjú nyert. De nem onnan tájékozódunk. Hanem a befogadói élményeinkből.
