Jól meggondoltad te ezt? Egy fővárosban a te szakmádban a határ bizony a csillagos ég – teszi fel a kérdést, majd közli a marasztaló szándékú megállapítását szakmai mentorom, miután elmondtam neki, hogy nyolc esztendő után végre hazaköltözöm Magyarországról szeretett szülővárosomba. A miértekről azóta is rendszeresen faggatnak közeli és távoli ismerőseim egyaránt. Pontos, racionális válasszal azonban az elmúlt másfél évben nem sikerült előrukkolnom. Talán éppen azért, mert a döntés mögött nem is feltétlenül racionális, sokkal inkább érzelmi megfontolás húzódott. Nem elhanyagolható tényező, hogy a mögöttem hagyott nyolc esztendőben nem tudtam leszokni a heti vagy kétheti rendszerességgel történő hazautazásról. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a szűkebb családi kör, illetve gyerekkori barátaim színe-java is itthon vert gyökeret. Az ember ráadásul, miután néhány éven keresztül nap mint nap táplálja önmegvalósító szükségletét, rájön, hogy – a korábbi vélekedésével ellentétben – az egyéni szakmai életútnál, lehetséges csillogásnál mennyi fontosabb dolog van az életben.
Az én esetemnél azonban léteznek sokkal radikálisabb történetek is: ilyen Adriano Leite Ribeiro sztorija, aki a futballban már el is ért csillagokig, boldogságra mégis egy mélyszegénységgel küzdő helyen lelt. A még mindig csak negyvenkét éves férfi Rio de Janeiro egyik nyomornegyedében született, majd 2001-ben az olasz Internazionale játékosa lett volna. Egy firenzei kölcsönjáték, majd két parmai szezon után végül öt idényt töltött az Interben, ami karrierje csúcsát jelentette: százhatvanhárom meccsen hetvenhárom gólt lőtt. Csakhogy Adriano nem nagyon bírta az európai klímát, a csillogó milánói közeget és a nagyvárosiak hideg viselkedést sem. Míg Rióban a karácsony nyár közepére esik, és az ünnepek a favelában is a végtelen bulikról szólnak a feldíszített utcákon, addig Milánóban bizony karácsonykor tél van. „Az első európai karácsony nagyon rossz volt. Piszok hideg volt Milánóban. Odakint mindenki fekete cuccokban járt, esténként kihaltak voltak az utcák, rövidek voltak a nappalok, és folyton esett. Semmihez sem volt kedvem, iszonyúan honvágyam volt. A téli hónapokban állandóan a depresszió kerülgetett. Sokan nem értik, miért hagytam ott az európai stadionok csillogását azért, hogy régi környékemen lehessek. Azért hagytam ott, mert én ezt akartam, de ezt nem könnyű megérteni. Semmi mást, csakis a békét keresem Vila Cruzeiróban. Mezítláb, félmeztelen, rövidgatyában járkálok, dominózok, ülök a járdaszegélyen, gyerekkori sztorikra emlékszem vissza, zenét hallgatok, táncolok a haverokkal, és boldog vagyok” – magyarázta az újságíróknak.
Talán valóban van valami Fredrik Backman svéd bestseller író azon megállapításában, amely szerint sosem zárjuk le igazán a kapcsolatunkat azzal a hellyel, ahol felnőttünk. Az sem kizárt, hogy vagyunk néhányan, akik emiatt máshol sohasem fogjuk tudni megtalálni a lelki békénket. De mi is a szülőváros? A kérdésre a választ Márai Sándor fogalmazta meg tűpontosan a Zendülők című regényében: „A szülőváros (…) nem templomtorony és nem tér szökőkúttal, s virágzó kereskedelem és ipar; a szülőváros egy kapualj, ahol először gondoltál valamire, pad, amelyen ültél és nem értettél valamit, pillanat a folyóvíz alatt, mikor valamilyen régi létezés emlékébe szédültél vissza; simára csiszolt kavics, melyet megtalálsz a régi asztalfiókban, s már nem tudod, mit akartál vele; a hittantanár kalapja, melyen barna folt éktelenkedett, szorongás egy történelem óra előtt, különös játékok, melyeket senki nem ért, és következményeiről álmodsz egy életen át, tárgy egy ember kezében, hang, amit éjjel hallasz a nyitott ablakon át és nem tudod elfelejteni.”
Nyitókép: Pixabay
