Hűvös őszidő van, az évszak utolsó napja, s mire a papír egy halvány árnyalattal sárgább lesz, már telet mutat a naptár, de ami fontosabb, néhány hét múlva telet a Nap állása is, így minden élő és élettelen körülöttünk, ami közvetett vagy közvetlen módon ki van szolgáltatva fényt és energiát sugárzó égitestünk mozgásának. Ez az idő talán már kevésbé alkalmas a hosszú sétákra a természetben, mint a szeptembere-októbere az évnek, az indián nyár, a vénasszonyok nyara. Ilyenkor már nem túl kellemes huzamosabban kint tartózkodni, a levegő hidegebb, metszőbb, az arcot már kényelmetlenül pirosra horzsolja, kiszárítja, finom smirgliként dörzsöli az északi szél kérges tenyere.
Valamiért mégis ilyenkor szeretek a legjobban kimerészkedni a szülőhelyemhez közeli erdőkbe vagy tágas terekre. A hideg megváltoztatja az erőviszonyokat: az ember kiszolgáltatottabb lesz. Ez a kiszolgáltatottság, a zsigerekben érzett veszély pedig kiélezi az érzékszerveket. Ilyenkor él igazán az ember, az ilyen határhelyzetekben. Amikor van, amivel szemben (még ha ez már csak halvány utánzása is egy valós ilyen helyzetnek) meg kell védenie magát, kilépve a legalább valamekkora veszélybe, olyannyira vágyott és megteremtett kényelmes, biztonságos helyzetéből. Emberebb emberré teszi ez az aprócska küzdelem, ez a picinyke harc: mintha valóban küzdene az életéért. Hasonló, csak intenzívebb önkívületi állapotot élhettek át a régi idők párbajainak harcosai, az idegszálak pattanásig feszülését. S innen érthető meg a halállal szerencsejátékot űző extrémsportolók (például a szabad stílusú hegymászók vagy az ejtőernyős bázisugrók és sziklaugrók) fanatizmusa is.
Nagy önellentmondás: nagyobb távlatból jobban, részletesebben emlékezünk akár csak egyetlen vadregényes erdei-mezei-hegyvidéki bolyongásra hidegben, sárban, talán éhezve, talán az eltévedés kockázatával játszva, mint hosszú hónapok „nyugalmas”, „menetrend szerinti” időtöltésére az úgynevezett és olyannyira vágyott civilizált életben. Talán a bennünk szunnyadó, lelkünk legmélyén még mindig ott lakozó, százezer évekkel ezelőtt élt őseink kelnek életre ilyenkor bennünk? Talán az ő ösztöneik adnak ilyenkor erőt, az őbennük égő tűzből vetül át néhány lángnyelv az évezredek sejlésén át a mi lényünkbe? Ez forrósítja fel akaratunkat? Azok az atavisztikus élményeink törnek fel ilyenkor tudattalanunkból, amelyekben még minden mozdulatnak élet-halál tétje lehetett, amikor a halál tapintható közelsége miatt életünk minden egyes pillanatának a mostaninál sokkal nagyobb tétje, súlya – élménye volt?
Eszembe jut néhány mű, amelyek ezekbe a történelmi, jobban mondva történelem előtti időkbe repítenek vissza. Olyan búvópatakként csordogálnak ezek az olvasmányélmények bennem, mint maguk az atavisztikus tapasztalatok, a régmúlt generációk élményeinek tanulság-összessége bennünk, amelyekről ezek a művek szólnak.
Elsőként olvastam, és elsőként is kell említenem Jack London remekét, az Ádám előtt című elbeszélést, amelyben az állatok természetének nagy ismerője azt a kavargó, a történelem ködébe vesző időszakot próbálja megfesteni, amikor ős-őseink emberré váltak. Nem sokkal később vehettem a kezembe Szentiványi Jenő
A kőbaltás ember című regényét, amely egy, a Kárpát-medencében bolyongó kis csoportnyi ősember sorsát követi. Bizonyos értelemben kivétel Zsoldos Péter lenyűgöző Avana-trilógiájának első része, A Viking visszatér, hiszen ebben a főhős, Gregor Man nem ősember, csupán egy ilyen (majd később egy mintha-földi ókori) világba csöppen egy idegen bolygón. Végezetül egy film jut eszembe, a Jean-Jacques Annaud által rendezett A tűz háborúja, amely a fentiekhez nagyon hasonló világban játszódik.
Kinézek az ablakon. A köd fátyolszerű falat húz néhány száz méterre tőlem körös-körül. A hűvös levegőben pára szitál. El kéne indulni bolyongani, keresni valamit. Valami ismeretlent, valami veszélyeset, valami élőt. Hideget, ami felforrósítja a tüdőt, ami súlyt ad a légzésnek.
Nyitókép: Pixabay
