Linda

– Tudtad, hogy negyvenéves a Linda? – szegezte nekem a kérdést a szomszédasszonyom az egyik hűvös novemberi reggelen, amikor éppen munkába igyekezve próbáltam minél halkabban kiosonni a kapun, ami persze nem sikerült, hiszen mintha csak lesben állt volna, a háza előtt magasodó diófa sárgás, vöröses leveleit söprögetve – vagy lehet, hogy csak söprögetést mímelve, nem tudom – sikerült megzavarnia az inkább csupán áhított, mintsem valós nyugalmamat, amitől hirtelen azt sem tudtam, mit gondoljak, mivel fogalmam sem volt, kiről van szó, bárhogy próbáltam ugyanis pörgetni a fejemben az ismerőseim képzeletbeli listáját, nem ugrott be, hogy egyáltalán van-e Linda nevű, olyan meg, akit ő is ismerhet, végképp, aztán arra gondoltam, lehet, hogy valami énekesnőt vagy színésznőt emlegethet, ám nem tudtam összekötni a szálakat, hogy miért lenne akármelyikünk számára fontos az illető születésnapja, ám még mielőtt ebbe jobban belemélyedhettem volna, hirtelen azt is el kellett döntenem, melyik a jobb stratégia, ha csak annyit mondok, nem tudtam, és elkezdek reménykedni abban, hogy ezzel le is zárjuk témát, amire őt ismerve azért vajmi kevés esély mutatkozott, vagy ha belemegyek a kérdés boncolgatásába, és visszakérdezek, hogy egészen pontosan kiről is van szó.

Nos, mint tudjuk, korán reggel, álmosan nem mindig hoz jó döntést az ember, kiváltképp akkor, ha még késésben is van, arról nem is beszélve, ha mindezek mellett arra is rá kell döbbennie, hogy ez nem az a pillanat, amikor sietni fog tudni. Így hát akarva-akaratlanul is az utóbbi lehetőség kerekedett felül: – Melyik Linda? – kérdeztem kissé bátortalanul, attól tartva, nehogy elszabaduljon a „pokol”, és legalább tíz-tizenöt percig szóval tartson, félelmem azonban nem volt alaptalan, egy-két barkochbaszerű kérdés után, amelyek, mondanom sem kell, nem vittek közelebb a megoldáshoz, kiderült, hogy a Linda című sorozatra gondolt, amihez valóban voltak közös kapcsolódási pontjaink, hiszen annak idején nyaranta gyakran néztük együtt az unokájával, nyilvánvalóan sokadik ismétlésben, a kanárisárga motorkerékpáron közlekedő fiatal rendőrnő történeteit, aki ragyogó harcművészeti tudásával minden bűnözőt leterített. Azonnal megtört az ellenállásom, amikor felidéződtek bennem az évtizedekkel ezelőtti emlékek, miközben már-már éreztem a frissen kisült lekváros palacsinta, a szilvás gombóc meg a házi bodzaszörp ízét, amikkel sorozatnézés közben lepett meg bennünket, óvatos léptekkel, szinte szótlanul, mindössze egy-egy szeretetteljes fejsimogatás kíséretében, nehogy megzavarjon bennünket, és ezáltal lemaradjunk a legizgalmasabb jelenetekről. 

Révedezésem közben egyszer csak azon kaptam magam, hogy már azt meséli, azt olvasta valahol, hogy a sorozat főszereplőjét eredetileg Katának akarták hívni, ám mivel a készítők a nemzetközi sikerben reménykedtek, úgy döntöttek, univerzálisabb nevet választanak neki, így lett Linda, akinek történeteihez az akkoriban errefelé még kevésbé ismert Bruce Lee- és Jackie Chan-filmeket vették alapul. Miközben ezt mesélte, szinte észrevétlenül a falnak támasztotta a söprűjét, elővette a telefonját, feltette a szemüvegét, kikereste annak az internetes oldalnak az évfordulóra készült összeállítását, ahonnan informálódott, és már folytatta is, mégpedig azzal, hogy képzeljem el, a Lindát alakító színésznő, Görbe Nóra ugyan jó ideig tanult balettozni, a harcművészetekhez azonban egyáltalán nem értett, ezért a legkiválóbb szakemberek hónapon át készítették fel a szerepre, sőt a hitelesség kedvéért egy rendőrségi szakértőt is felkértek a forgatókönyvek átnézésére, majd miután megkérdezte, mármint a szomszédasszony, tudom-e, kik játszották Linda szüleit, akaratom ellenére is lelkesen mentem bele a rögtönzött játékba, és büszkén vágtam rá: – Bodrogi Gyula és Pécsi Ildikó! – Úgy bizony! – helyeselt, majd az azóta sajnos már elhunyt színésznőt utánozva hozzátette: – Bééélaaa! – amin mindketten őszinte kacagásban törtünk ki. 

Még csak az hiányzik, hogy a főszereplő elhíresült „Ijjjáááá!” kiáltását is felidézze, gondoltam magamban, majd a furcsa helyzet megelőzése érdekében el is köszöntem, útközben pedig azon kezdtem morfondírozni, hogy közel ötvenévnyi korkülönbség ide vagy oda, akármilyennek is értékeltük volna mai szemmel a sorozatot, ha tovább folytattuk volna a diskurzust, bizonyára egyetértettünk volna abban, mennyivel jobb, hogy abban az időben, amikor futott, a hatására a küzdősportok iránti érdeklődés nőtt meg jelentősen a lakosság körében, mint ha az olyan tevékenységek iránti érdeklődés nőtt volna vagy nőne meg, amilyeneket a mai tévéműsorok zúdítanak a felnövekvő generációk tagjaira.