Olyan jó lenne már bekuckózni, filmet nézni, beszélgetni csendesen, lényeg, hogy a nagy hidegben zene, fény és könyv legyen. Kinti harcból, küzdelemből három évszak épp elég – mondja a telefonba egy közeli barátnőm, miután elpanaszolja nekem, hogy éppen vészterhes időszakot él meg a munkahelyén, miközben jómagam derűs nyugalomban, éppen az udvarunkban álló koros diófáról lehulló utolsó falevél ingaszerű, cikázó süllyedését figyelem padlástéri dolgozószobám ablakából. A kijelentés hallatán egy pillanatra déjà vu érzésem támad. Az elmúlt napokban ugyanis a különféle közösségimédia-felületeket lavinaszerűen elárasztották a bekuckózás varázsa után vágyódó vagy inkább a vágyódást kifejező, kitörő népszerűségnek örvendő Reels-videók és mémek, amelyek általában a Harry Potter-filmsorozathoz vagy a téli időszakban játszódó Disney-rajzfilmekhez kötődnek. Véletlen lenne a nyugalmat árasztó videók felkapottsága? Aligha.
A mese olyan lelki táplálék, amely életre szóló nyomokat hagy a gyermekben. Egyrészt a mesélés sajátos szituációja, bensőséges hangulata adja meg az érzelmi biztonságot, a nyugodt, csendes és szeretetteljes légkört, amelyben meg lehet pihenni, el lehet lazulni. A rítust, amivel le lehet zárni egy mozgalmas és eseménydús napot. Ám a kisgyerek a mesehallgatás során nemcsak a szülőre, hanem befelé is figyel, saját vágyainak megfelelő fantáziaképet alkot, ami segíti őt a nap folyamán felgyűlt belső feszültségei, negatív érzései, félelmei feldolgozásában. Éppen erre a befelé fordulásra, érzelmi biztonságot nyújtó lelkiállapotra vágyunk mindnyájan egyre növekvő intenzitással. XXI. századi rohanó világunkban ugyanis mindinkább háttérbe szorulnak ezen varázslatos mozzanatok: a valódi adventi készülődés, a lelassulás, a befelé fordulás egyre szélesebb tömegeknek válik luxuscikké, redukálódik a gyermekkor tovatűnt emlékéve úgy, hogy mindez valójában elemi igényünk. Vágyunk a pattogó tűz melengető látványára, megnyugtató ropogásának hangjára, miközben odakint ködbe burkolózik a fagyos, hófödte táj. Vágyunk a szeretetre, az ölelésre, a kiszámíthatóságra, a biztonságra – legalább néhány nyugodt, meghitt hétre a viharosnak tűnő esztendőben. Vágyunk egy rohanás nélküli, konzervatív értelemben vett adventi készülődésre. Miért nem adjuk meg hát magunknak?! A telefont könnyű kikapcsolni, de a lelket lecsendesíteni nagyon nehéz. Pedig a nagy megoldások mindig a nyugalomban születnek. A karácsony a szeretet időszaka, advent a csodák hónapja. Ez bár közhelynek tűnik, mi hajlamosak vagyunk elfelejteni. A valóságos törődés és szeretet helyett mindig csak a karácsonyi rutinok és az ajándékok kerülnek fókuszba. A vásárlósdiban meg az ajándékozósdiban, rohanásban nem vesszük eléggé észre a csodákat.
Pedig ha jól figyelünk, az adventi gyertya pislákoló fényénél átláthatjuk, hogy életünk nem csupán szürke napok summája. Amikor megtanulunk elcsendesedni, közelebb kerülünk saját, belső énünkhöz. Megnyugszunk. Sokkal kíméletesebbek leszünk az eredményeinket illetően, és elkezdünk másokat is elfogadni olyanoknak, amilyenek. Minél inkább képesek vagyunk az elfogadásra, annál gyorsabban találunk harmóniát a kapcsolatainkban. Elkezdünk spórolni az energiánkkal, takarékosabbak leszünk a gondolatainkkal és a szavainkkal. Ezeket kíséri a türelem, a tolerancia, a rugalmasság, a könnyűség minden vonatkozásban. Az adventi várakozás, a nyugalom formál bennünket, felkészít a csodára. A csend, a valódi nyugalom, a várakozás, lelassulás elemi érdekünk: nélkülük nem tudunk egészségesen létezni.
Nyitókép: Pixabay
