Néhány hónappal ezelőtt láttam egy dokumentumfilmet vagy inkább portréfilmet, ami egy kanadai francia – ha jól emlékszem, québeci – fiatalember életéről, annak utóbbi néhány évéről szólt. A filmről semmiféle jegyzetet nem készítettem, vissza sem tudom keresni a címe alapján, mert nem villan eszembe, de a történet legfontosabb részleteire, mozzanataira emlékszem, ami jelen esetben bőven elég. A férfi valamiféle üzleti pályát és az azzal járó nagyvárosi pörgést-nyüzsgést hagyta maga mögött, hogy egy délkelet-ázsiai, isten háta mögötti helyre, egy kunyhóba költözzön, távol a nagyvilágtól, a civilizációtól, a mindennapos intenzív emberi kapcsolatoktól, sikertől, pénztől, csillogástól (à la KFT), a felívelő karriertől és az ezzel járó társadalmi státusztól, lehetőségektől. Választott remetesége perspektívájából mesél múltjáról, de még többet jelenéről, új (néhány éve tartó), gyökeresen megváltoztatott életéről. Eszményi természeti környezetben éli mindennapjait a férfi, s a radikális fordulat, mint meséli, alapjaiban jó irányba terelte sorsát. Mindennap meditál, jobban mondva szinte ebben a meditatív állapotban tölti idejét, figyel a külső és belső hangokra, mert van rá ideje, sőt, az idő teljesen át is formálódik tudatában, amelyet felszabadított az őt fogva tartó béklyók alól. Nincstelen, mégis mindene megvan, legalábbis elmondása alapján. Nem is csak elmondása: csillogó szemei, békésen kisimult arca alapján.
*
A férfi a konténer fölé hajolt. Élelmet keresett, esetleg használható ruhát, cipőt. Ilyenkor nincs pardon, az ember megmérettetik. Nem fejeztem be a reggelimet, mert már nem esett jól, és ez abban a pillanatban borzalmas, félelmetes, már-már visszataszító luxusnak tűnt a szememben. Saját magamról alkotott ítéletem egyetlen másodperc alatt zakatoló vonatként robogott át agyamon, fülem zúgott, az irracionális bűntudat szinte átszakította dobhártyámat. Nem fejeztem be a reggelimet, mert már nem esett jól. Milyen egyszerű kijelentés. Akkor nem tudtam volna tükörbe nézni, holott elvileg nem tettem semmi rosszat. Ilyenkor nincs pardon, az ember megmérettetik. A szelíd, de határozott hangnem, a barátságos, közben tiszteletteljes kézmozdulat, ahogy a kérdéssel egyidejűleg kinyújtom a maradék fél péksüteményt, egyszerre figyelve mindkettőnk méltóságára, egyben a közvetlenségre, a lezserségre, hogy ez a helyzet egyáltalán nem olyan komoly, miközben nem is lehetne nagyobb a szakadéknyi különbség köztünk kiszolgáltatottságunk szempontjából. A szelíd, de határozott hangnem, a barátságos, közben tiszteletteljes kézmozdulat. Csak erre tudtam figyelni, és az idő lelassult, talán meg is állt egy pillanatra. Arra a pillanatra, amikor igenlő válaszával és kedves mosolyával egy időben elvette tőlem azt a néhány harapásnyi ételt. A megkönnyebbülés hullámai valamivel később kezdtek átjárni. Boldog voltam, mert talán nem buktam meg ezen a vizsgán, ami akkor és mindenkor sokkal fontosabb volt, mint bármely, osztályzatért tett feleletem. S valamivel később még valamit megértettem a férfi mosolyából. Megbocsátott nekem, miközben elvette az ételt. Mintha azt mondta volna: semmi baj, nem tettél semmi rosszat. Nem a te bűnöd.
*
Dehogynem az enyém. Ha az enyém nem, akkor senkié sem. Bizonyos dolgokról nem feledkezhetnénk meg, és mégis megtesszük. Bizonyos dolgokra nincs mentség, nincs felmentés társadalmunkban, még ha (jogilag) meg is kapjuk.
Aztán a québecire gondoltam, és újra az engem megmentő nincstelenre. Az önkéntesen lemondóra és arra, akivel ez megtörtént. Arra gondoltam, hogy nem tudom, melyikre tudok jobban felnézni, melyiküket tisztelem jobban. Persze nem is kell eldönteni a kérdést, mert ez nem kérdés, a világ nem fekete-fehér, bár egyre inkább polarizálódik, miközben a legtöbben épp hogy nem vagyunk ilyen végletes élethelyzetben, legalábbis a világ ezen szegletén nem. Közben az jut eszembe, hogy mindenki felel mindenkiért. A világ minden szegletén élő ember felel mindenkiért. Sőt, minden élőért. És élettelenért. E mellett nem kéne elrohanni.
Nyitókép: Pixabay
