Változás

Két világ határán vagyunk. Ez a kijelentés akkor is igaz most, 2025-ben, ha korábban, a történelem minden egyes pillanatában is igaz volt. Hogy a változó pillanatokhoz képest valamelyest változó mértékben volt helytálló ez a tézis, azt csak a történelem mértékegysége, vagyis az idő létezése miatt tudjuk. Vagyis: csak bizonyos távlatból tudjuk megítélni, hogy melyik pillanat mennyire helyezkedik el két világ határán vagy épp egy korszak kellős közepén. S minél nagyobb ez a távlat, a rápillantás szöge, az értékelés és megítélés perspektívájának szélessége, annál pontosabb képet tudunk alkotni egy-egy pillanat helyéről a történelem szövetében.

Több ezer éves távlatból néhány emberöltőnyi korszak jellegzetes napjának tűnik az, ami az adott, tetszőleges időben a turbulens jelen kimerevített felvétele. S évmilliós távlatból évmilliós léptékű történelmi mintázatok kezdenek előtünedezni abban a bizonyos szövetben. Mindez pedig eltörpül a legnagyobb időskála, az univerzum minden teret betöltő, láthatatlan, ketyegő órájának elképzelt számlapján.

Ennek a történelmi hullámzásnak egy igen aprócska fodra az, ami számunka a nyüzsgő, pezsgő huszonegyedik század elejét jelenti, illetve az a változás, ami napjainkban, értsd: az utóbbi néhány száz évben és legfőképp néhány évtizedben megy végbe. Az idő majd eldönti, mennyire helytálló ez a kijelentésem, mégis: két világ határán vagyunk. Itt jegyzem meg, hogy a legutóbbi világvége-várási fellendülés nem is olyan régen, 2012-ben csúcsosodott ki, aminek apropója az volt, hogy a maja naptár 5126 év hosszú időszámítási ciklusa ekkor ért véget. Azt hiszem, hogy a közép-amerikai világvége-jóslatoktól teljesen függetlenül is jelképes volt ez a hangulat, és korántsem tekintem megalapozatlan babonának, nem kezelném hóbortos, bárgyú bugyutaságként. Persze nem azt mondom, hogy bármilyen természettudományos alapon és magyarázattal volt hiteles ez a divatos vélekedés. Csupán azt mondom, tünetértékű és -jelentőségű, hogy egyáltalán megjelenhetett és erőssé, közbeszéddé válhatott egy ilyen mém.

Ennek okát abban látom, hogy az emberek egyre növekvő hányadában képződik meg, javarészt öntudatlanul, a vágy a változásra, az életének gyökeres megváltoztatására – vagyis a vágy a világ végére, annak a világnak a végére, amelyben a hétköznapi átlagember éli mindennapjait. Ezért tud az átlagember átszellemülni egy világvége-gondolattal. Azt szeretné, ha véget érne ez a világ, és egy új, szebb, jobb jönne el helyette. Ugyanennek a megfordítása egyébként az utóbbi években egyre gyakrabban megjelenő, cinikus internetes mém, amely sommázva arról szól, hogy jól tudjuk, az új esztendő semmi újat sem hoz majd.
A lényeges kérdés tehát: miért fogékonyak az emberek a világvége-hangulatra? Miből van elegük, miért vonzó és egyre vonzóbb az elképzelés, hogy a most ismert és berendezett, megszokottan működő világ véget ér, ami magában foglalja az új lehetőségét? Nos, véleményem szerint azért, mert az emberek többsége a legapróbb idegszálával is érzi, hogy a most zajló-zakatoló, sőt, ezen az úton egyre gyorsabban változó, fejlődő világ nem róla szól.

Sorra teljesíti a korszellem rá és viselkedésére nézve előirányozott elvárásait, amelyek minden ráömlő és zsibongó reklámból, média- és kulturális termékből, megszólalásból rázúdul, aztán valahogy mégis egyre elégedetlenebb, egyre boldogtalanabb. Egyre többször érzi üresnek, céltalannak az életét, önmagát pedig feleslegesnek. Bizonyítékért nem kell messzire menni, elég a huszadik századi abszurd és egzisztencialista irodalomra és más művészeti ágak csúcsteljesítményeire pillantani, A pertől kezdve A kopasz énekesnőn át az Amerikai szépségig.

Ez az érzet azonban egyelőre nem tudatosult a tömegekben: az ember nem reflektál erre, nem mondta még ki a tükörben: nem akarok részt venni ebben, nem ilyen világot akarok építeni mindennapi verejtékemmel, másik világot szeretnék teremteni, szeretnék valamit, ami végre rólam szól, amitől elégedett, boldog lehetek.