„A mai médiának azért van szüksége celebekre, mert közvetett módon reklámhordozásra alkalmasak. Celeb abból lesz, akinek a személyiségében van valami, ami tíz-tizenöt percre magára tudja vonni az emberek figyelmét, s nem kapcsolnak el róla azonnal. Jó celeb az, akivel az emberek azonosulni tudnak, és őket szemlélve többnek érezhetik magukat” – magyarázta évekkel ezelőtt egy médiaismeretekhez köthető gyakorlati kurzuson az oktatónk, aki egyébként egy neves kereskedelmi csatorna, ha úgy tetszik, celebkeltető alkalmazottja volt egykoron. Megállapításai mindig eszembe jutnak, amikor teljesítmény nélküli, kőbunkó egyénekről szóló felvételek vágnak arcon a világhálón. Celeb barátaink ráadásul mintha évről évre magasabbra tennék az ostobaság nevű lécet, és úgy tűnik, mintha egyre több ember élne meg ebből az iparágból. Következtetésképpen egyre kevesebben vannak azok, akik a teljesítmény nélküli bohóckodáson azonnal felháborodva továbbkapcsolnak, és egyre többen képesek azonosulni ezekkel az egyénekkel.
A helyesen szervezett társadalomban a legismertebb emberek azok lennének, akik a legmagasabb rendű, legnemesebb és társadalmilag leghasznosabb értékeket testesítik meg. Ilyen társadalomban egy híresség tiszteletének beismerése büszkeségre adna okot, és nem szégyenkezésre vagy restelkedő mosolyra. Természetesen minden közösségben vannak emberek, akik büszkeségre okot adó egyéneket tisztelnek, de érdemes megnézni a nemzeti nagyjaink aktuális teljesítményéről szóló közösségmédia-bejegyzések kommentszekcióját, amely megmutatja, hogy a többség mit csinál azokkal, akik a teljesítményük alapján jutnak a csúcsra. Ma már léteznek oldalak, amelyek abból építettek több tízezres követőtábort, hogy Szoboszlai Dominikről szóló hírek kommentszekcióit szemlézik. Muníciójuk akad ám bőven. Az adott platform szoknyája mögül kiszólva leggyakrabban túlsztároltnak nevezik a focistát, korábban pedig azt is írták, hogy soha nem lesz belőle világszintű játékos. Amikor gólt szerez, azt a véletlennek, a szerencsének tudják be, ha hibázik, örömtáncot járnak felette. Hogy miért van ez, és mi köze van mindennek a celebekhez? A legtöbben arra törekszünk, hogy fölérendelt vagy minimum mellérendelt viszonyba kerüljünk másokhoz képest. Ha azonban találkozunk egy bizonyos szempontból fölöttünk álló, például sikeresebb emberrel, akkor nem feltétlenül tudatosan, de olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyekkel az ő érdemeit kicsinyítve lehúzhatjuk a saját – általunk elképzelt, valójában nem létező – szintünkre az illetőt. Márpedig az irigység, a gúny és a kibeszélés erre a célra tökéletesen alkalmas eszközök – az illúzió szintjén legalábbis.
„Az irigység többnyire azokra jellemző, akik mások sikerében a maguk kudarcát látják, és ez bántja őket” – mondta a sajtónak évtizedekkel ezelőtt a XX. század egyik legnagyobb filmcsillaga, Carlo Pedersoli, ismertebb nevén Bud Spencer. És mennyire igaz: ha egészséges önbizalmunk van, más egészséges önbizalma sem fog zavarni bennünket. Ha sikeresek vagyunk, más sikere sem fog zavarni bennünket. Az irigység tehát egy vészjelzés. Önmagukkal van ilyenkor problémánk. A sikeres emberek ösztönöznek. A boldogok boldogítani, a boldogtalanok pedig elszomorítani akarnak bennünket. Ha megnézzük, hogy az emberek milyen érzéseket akarnak kelteni bennünk, könnyen kaphatunk diagnózist a lelkivilágukról. Ezzel az egyszerű szemléletmóddal a titkok látójaként mozoghatunk közöttük. Hasonlóképp mutat pontos képet rólunk a celebek bálványszerű imádata, rendszeres követése is. Vészjelzés lehet, ha csupán teljesítmény nélküli emberek „társaságában” érezzük jól magunkat.
Nyitókép: Pixabay
