Sansego! Egészen jól hangzik a név. Hol is lehet ez a hely? Biztosan Olaszországban. Vagy mégsem? A mai kütyükkel nem nehéz rákeresni a névre, de ha mégsem sikerül, akkor a Susak nevet írják be, vagy inkább a Susak szigetet. Ugyanis a Susak szigetet hívják Sansegónak. És ha a Google kidobta az információt, akkor már tudhatják, hogy a szigetecske, mert valóban az, alig 4 négyzetkilométer a területe, Horvátországban van, az Adrián, Lošinj sziget közelében. Valamikor mintegy 1500-an éltek itt, két faluban, ma mindössze 150-en.
Valamikor régen, a múlt század hetvenes éveiben voltam Susakon. Lošinjról kirándultunk át egy bárkával. A falura homályosan emlékszem, de a tájra is. A gyönyörű, homokos strandján nem voltunk. Annyit tudtam a szigetecskéről, hogy lakói szőlőtermesztéssel és hajózással foglalkoztak, hogy igen különös és a világon egyedülálló népviseletük van. Szinte az egész sziget kiköltözött Amerikába, két városba, ahol igen zárt közösségben élnek, ahogy éltek a szigeten is. Évszázadokon át csak a kalózok zavarták meg időnként békés napjaikat, a háborúkat pedig úgy élték át, hogy hol olasz, hol osztrák–magyar, hol jugoszláv, végül pedig horvát fennhatóság alá tartoztak.
Emlékszem egy templomra. Néhány idős ember ült mellette csendesen, a kőpadkán. Idegenek akkor még nem voltak gyakoriak náluk, így egyikük azonnal megszólított.
– Honnan jöttél? – kérdezte.
– Újvidékről – válaszoltam.
– A Duna-partról?
– Igen.
– Gyönyörű város, egyszer hajóztam arra is. Behajóztam az egész világot, de olyan gyönyörűséget még nem láttam, mint ott.
Csodálkozva nézhettem rá, mert mi lehet ennél a szép tengernél gyönyörűbb? Nem várta meg, hogy elkezdjek a tengerek szépségéről áradozni, hanem folytatta.
– A Dunán hajózni élvezet. A tengeren nincs mit élvezni. Kihajózunk az óceánra, és napokig, hetekig, hónapokig csak a vizet látjuk, a partot sehol. A Dunán pedig mindkét oldalon ott a part, ennél szebb nincs! Napokig hajózol, és mindig látod a partot, a városokat, az embereket.
Beszélgettünk másról is, arról, hogy a fiatalok mind elköltöztek a szigetről. Amerikában élnek, mondta, azt is mondta, hogy melyik két városban, de hozzátette, hogy ott is együtt vannak. Együtt, mint egy nagy család.
– Itt is zárt közösségben éltünk, és ott is így élünk. Nagyon ritkán engedünk be közénk idegent, így őrizhettük meg szokásainkat, népviseletünket, táncunkat, különös tájnyelvünket. A szigeten mindezt megőrizni nem volt nehéz, habár voltak kísérletek a beolvasztásunkra, de Amerikában ez már sokkal nehezebb. Félek, hogy egy napon eltűnünk.
Az öreg tengerész már nem él, mint mondtam, Susakon is már alig vannak helybeliek. Ők már nem tengerészek, és a szőlővel sem foglalkoznak komolyan. Az idegenforgalomban látják a jövőjüket. A maiak már nem beszélik a különös, őshorvát nyelvüket, vegyítve olasz, francia és német szavakkal, nem hordanak népviseletet, csak a turisták kedvéért öltöztetnek be néha egy-egy gyereket. Az Amerikában élő susakiakról pedig semmi hír, még a Google sem tud róluk semmit. A szigetecske turisztikai honlapjáról tudom meg, hogy a susaki emigránsok utódai ma már csak angolul beszélnek.
Nem tudom, hogy most mit mondana az öreg tengerész. Talán azt, hogy ez vár mindenkire, aki elhagyja otthonát. Vagy nem mondana semmit? Ki tudja?
Nyitókép: Pixabay
