Kiút

Talán még odaérünk, ezt mondtam, vagy csak úgy motyogtam magam elé, nem emlékszem, de az biztos, hogy szinte mantraszerűen visszhangzott a fejemben a rövid mondat, miközben a kocsiból a vörösen izzó napkorongot figyeltük, amely épp alámerülni készült a kisvárost övező fekete erdősávba. Ilyen gyönyörű naplementét csak itt láthatok, sehol máshol nem ilyen szép, ezt már te tetted hozzá, kitartóan a nyugati horizont felé szegezve a tekinteted, ahol, úgy tűnt, mindjárt lángra kap az a keskeny csík, ami elválasztja az eget a földtől, hogy aztán a tűz körös-körül végigfusson a horizonton, mint egy kanóc, bezáruljon a kör, szikrázó szalaggá változzon a szemhatár, eltűnjenek az égtájak.

A folyóhoz szerettünk volna odaérni, hogy a partról lehessünk tanúi az utolsó pillanatoknak, mert onnan a legteljesebb, ahogy a hideg felszínt, mint opálszínű szövetet, még utoljára végighasítják a sugarak. Persze elkéstünk, mire átvergődtünk a városon, már a túlparti rét mélyébe bukott az égitest. Egyre hűvösebb lett, és a fák, a bokrok, s maga a nagy víz is, lassacskán beleolvadtak a szürkületbe.

Elkéstünk. Alábillent, s mi néhány perccel később értünk oda. Milyen egyszerű kijelentés, milyen szép. Milyen könnyű az elengedés. Hiszen holnap ugyanígy eljöhetünk, csak egy kicsit korábban, de egyébként is, miről késhetnénk le? Holnap ugyanígy itt lesz Ő is, mi is. Hiszen nem is késhetünk el, csak lemaradhatunk, ha nem figyelünk. Ha nem figyelünk a részletekre, az apróságokra, amelyektől szinte alig-alig rezdül meg az ember szeme, amelyektől meg sem moccanhat az idő hatalmas gránittömbje.

A nagy távlatokhoz szokott ember, aki már szembesült és megbékélt saját jelentéktelenségével, tudhatja. Aki nem kötődik sem a távlatokhoz, sem saját személyéhez. Aki úgy döntött, kívülre lép, hogy onnan figyelhessen, mert ebben a szemlélődésben találta meg a legnagyobb tisztaságot. Hiszen olyan egyszerű, olyan érzékletes, olyan szép a rend, és közben olyan könnyű az elengedés.

*

Egyszer álmomban elindultam egy erdei utacskán. Különös álom volt, minél beljebb értem az erdőben, annál többször és többfelé ágazott el az ösvény, s én mindig pillanatnyi megérzésem alapján döntöttem, melyik irányt válasszam. Így csakhamar valódi labirintusban éreztem magam, s idővel rájöttem, esélyem sem lenne visszafordulni, akár csak néhány elágazásnyira sem tudnék visszamenni az úton, nemhogy visszataláljak a kiindulóponthoz.

Idővel megéheztem, ekkor gombákat, gyümölcsöket ettem, füveket rágcsáltam, s a fák, bokrok levelein felgyűlt kristálytiszta vizet szürcsöltem, ha megszomjaztam.

Egyszer azonban különös dologra lettem figyelmes. Talán már korábban elkezdődött, mint hogy észrevettem volna, egy idő után azonban lehetetlen volt nem felfigyelni rá. Minden egyes útelágazás után megszaporodtak követőim. No persze nem úgy követtek, ahogyan egy mestert követnek a tanítványai. Nekem homályos lények, alig kivehető, légies testek jártak a nyomomban, inkább csak sejtésként, hiszen mindahányszor hátrafordultam, hogy megnézzem, kik vagy mik ők, legfeljebb egy-egy foszlányt láttam belőlük, amint épp eltűnnek valamelyik terebélyes fa törzse mögött. Kétségtelen volt azonban, hogy jönnek, ráadásul egyre többen, és a megszaporodásuk valamiképp kapcsolatban volt az ösvényelágazásokkal. S közben mintha én magam egyre áttetszőbbé váltam volna.

Mindez jó ideig, napokig, talán hetekig-hónapokig folytatódott. Már egész sereg szellemlény járt a nyomomban, én pedig szinte ugyanolyan átlátszóvá váltam, mint ők maguk.

S egyszer csak különös dolog történt. Az erdő hirtelen megszakadt, de véget ért vele az ösvény is, egy keskeny kis tisztásra futva, amelybe számtalan hasonló utacska torkollt. A füves földterület pedig a semmivel volt határos, pereméről meredek fal zuhant alá. Ekkor megfordultam. S végre megláthattam követőimet és a többieket, akik más ösvényeken saját követő társaikkal mind ugyanide jutottak, s most csak nevettek, nevettek, ahogyan én is nevetni kezdtem, tiszta szívből, megkönnyebbülve.