A külvilág veszélye ma minden, ami eltávolít legmélyebb emberi lényegünktől. A külvilág veszélye az idő beosztása, holott valódi dolgokat csak úgy élhetünk át, ha kiszakadunk az időből, ha minden pillanatunkban ott a végtelenné tágulás lehetősége, ha nem kell programozott gépként viselkednünk. A külvilág veszélye ma a lehető leghatékonyabban megszerzett lehető legtöbb anyagi jó, holott az anyagi értelemben is fenntartható emberi lét lényege a harmónia, amelyben átéljük, hogy az anyagi javak összessége nem cél, csupán eszköz, amelyben az elég több, mint a sok. A külvilág azzal, hogy élő szervezetből géppé, célból eszközzé fokozta le az embert, az életet puszta működéssé alakította át, amelynek így nincs szépsége, gyönyöre, katarzisa, értelme és magasabb rendű célja. Az ember így kibillen természetes harmóniájából, eltávolodik belső egyensúlyától, szenved, és végső soron nem is szeret, nem is akar élni – vagy álarcot vesz fel, amely természetes harmóniának mutatja a kibillenést, belső egyensúlynak az eltávolodást. Sokan nélkülöznek azért, mert nem, vagy nem kellőképpen tudják az arcukra erőltetni ezt a hamis maszkot, és még sokkal többen szenvednek azért, mert erőszakkal arcukon tartják. Az álarc nélküli pillanatok élnek örökké.
Békével, csendben, szeretettel és belemerüléssel vagy felemelkedéssel kell ellenállni, amely így már nem ellenállás, sokkal inkább kitartás az alig lakott erdőben, miközben vágják a fákat, maradás az alig lakott szigeten, miközben egyre magasabbak a hullámok. A kitartáshoz erő kell, amit lelkünk (szívünk) hív életre, szellemünkkel (elménkkel) gyakorolunk és testi mivoltunkban nyomatékosítunk. A belülről fakadó erő azért látható, mert láthatatlan, azért érzékelhető, mert érzékszerveinkkel nem felfogható. Ellenállás, vagyis kitartás, ha végtelenné tágul a pillanat, amelynek szépsége, gyönyöre, katarzisa, értelme és magasabb rendű célja lehet. Ellenállás, vagyis kitartás, ha barátunkkal egy kávé vagy pohár bor mellett őszintén beszélgetünk; ha nem válaszolunk sértéssel a minket ért sérelemre; ha megfigyeljük egyik madárnak vonulását, másiknak énekét, miközben sietnünk kéne valahova; ha egy harmóniájából kibillent, belső egyensúlyától eltávolodott ember felé derűvel, megértéssel fordulunk; ha örömünkben megfeledkezünk egy nyomasztó kötelezettségünkről; ha végignézzük a vihar tombolását, majd a nap előbújását; ha szerelmesek vagyunk; ha lehetőségünk van bármiféle előnyhöz jutni más rovására, de ezt elutasítjuk; ha új autó vásárlása helyett zenét hallgatunk; ha megértjük és szeretjük azt, aki áskálódott ellenünk; ha összeszedjük a szemetet az utcán, majd paradicsomot és más konyhakerti növényeket ültetünk.
A hamis külvilág lebontható, úgy nőhet, terjedhet körülöttünk a valódi lét, ahogyan tavasszal burjánzanak a friss erőre kapott bokrok, cserjék. Kisugárzás, dobogás forrása lehetünk, s ezek a források körkörös vízfodrokat vetnek, amik összeérhetnek. Legmélyebb emberi lényegünk annyiféle, ahányan élünk és ahányan meghalunk, mégis ugyanolyan mindenkiben. Valakinek az ősrobbanás, valakinek a teremtés; leginkább talán mindkettő, nem is lehet szétválasztani. Egyazon misztériumból születünk, ugyanabba a birodalomba térünk vissza. Ez az egység, ez a rend, amely minden percben itt van a szemünk előtt. Ez az ember legmélyebb lényege, ahogyan a természeté, vagyis a kőé, a növényé, az állaté, a fényé, a földé, a vízé és a levegőé is ez. Ezért lehet az ember kő és a növény levegő, a föld állat és a fény víz és így tovább, ez az egyensúly, ez a világzene.
Ezért az ember legmélyebb lényege a kő, a növény, az állat, a fény, a föld, a víz és a levegő legmélyebb lényegével azonos, és ez az egység, ez a rend sehova sem rohan előlünk, csak mi távolodhatunk el tőle, idegen bolygókig menekülhetünk, csak hogy rájöjjünk, ott sem találunk mást, ott is ugyanannak kell ellenállnunk és ugyanazért kell kitartanunk, ott is ugyanennek a harmóniának a lehetősége vár ránk, és ott is egyedül rajtunk múlik, hogy elfordulunk tőle, vagy belemerülünk, felemelkedünk hozzá.
