A minap összefutottam Nikola bácsival. Talán emlékeznek rá, ő a szomszédunk az egyes lakásból, aki mindenhez ért, mindenhez jobban, mint a többi lakó, aki mindenkit kritizál, és mindenkinek megmondja, mit kellene tennie, vagy mi az, amit rosszul csinál. Az összefutás valójában nem egészen pontos kifejezés ebben az esetben, mert az ugyebár azt feltételezi, hogy a találkozás két ember között pusztán a véletlen műve, Nikola bácsi viszont napok óta leste, kereste az alkalmat, hogy besegítsen a sorsnak, ha már magától sehogyan sem akart minket összehozni. Egy este, amikor éppen színházból érkeztem haza, meglehetősen későn, hirtelen elém toppant a sötét lépcsőházban, és nekem szegezte a kérdést, hogy tudom-e én, hány óra van, mert ha nem, ő szívesen megmondja, és azt is, ha esetleg még ezt sem tudnám, hogy fiatal hölgyeknek nem illik már ilyen késői órán egyedül mászkálni, sőt veszélyes is lehet, még valaki megtámad vagy rám ijeszt… Mondja az, aki éppen halálra rémített a sötétben. Azt is tudja, hogy nem ám az első eset ez, csak ebben a hónapban vagy harmadszor fordul elő, hogy későig kimaradtam.
Hogy mielőbb szabaduljak, próbálom megnyugtatni:
– Kedves, hogy aggódik, Nikola bácsi, de jó helyen voltam, színházban…
És ekkor derül ki számomra, hogy abba a mindenbe, amihez Nikola bácsi ért, bizony a színházművészet is beletartozik.
– Színházban? És azt te jó helynek nevezed? – kérdez vissza elkerekedett szemmel, és azonnal belefog egy hosszadalmas, szenvedélyes kiselőadásba arról, hogy tisztában van ő azzal, milyenek ezek a mai előadások. Ezeknek már semmi közük a kultúrához. Tele vannak trágárságokkal, erőszakkal és durvaságokkal, a színészek meg csak ordibálnak, hangoskodnak, sokszor még le is vetkőznek, aztán hiányos öltözetben szaladgálnak a színpadon. Ezért járok én színházba, ilyeneket akarok nézni? Ezeket az előadásoknak nevezett – hevesen gesztikulálva, hadonászva keresi a szót, egészen belevörösödik – valamiket nemcsak nekem, hanem senki másnak sem kellene látnia, és ha rajta múlna, egyiket-másikat minden további nélkül be is tiltaná. Semmi szükség olyan darabokra, amelyek az agressziót, az erőszakot népszerűsítik. Ez nem színház!
Itt egy lélegzetvételnyi szünetet tart, én pedig ahelyett, hogy ezt kihasználva igazat adnék neki, és gyorsan elköszönnék, mint általában, ezúttal egy egész sornyi kérdést zúdítok rá:
– Nikola bácsi, mondja, maga mégis mit vár a színháztól? Lenne szíves kicsit pontosítani, hogy mely előadásokról beszél? Mikor volt egyáltalán utoljára színházban?
– Hogy mit várok? Hogyhogy mit? Hát katarzist természetesen! – vágja rá diadalmasan.
Mivel a többi kérdésre nem kaptam választ, megismétlem, hogy mikor volt utoljára színházban, mire a mindig magabiztos Nikola bácsi mintha egy pillanatra meginogna:
– Amikor utoljára voltam, akkor is alig tudtam végignézni az előadást, egyszerűen borzalmas volt!
Hogy ez az eset mikor, melyik színházban történt, és melyik a szóban forgó förtelmes színdarab, mind olyan információ, amely a feledés homályába merült. Vagyis, egy olyan emberrel folytatok vitát éjnek idején a lépcsőházban a színházról, akiről már biztosan tudom, hogy évek óta tájára sem ment Thália egyetlen templomának sem. Teszek még egy próbát:
– Nikola bácsi, az Újvidéki Színházban játszanak néhány nagy orosz klasszikust, azokban nincs semmi olyan, amit felsorolt. Nem káromkodnak, nem kiabálnak, szép kosztümökbe vannak felöltözve, ráadásul orosz felirat is van hozzájuk. Megnézhetné valamelyiket!
– Na, még csak az kéne – válaszolja felindultan. – Órák hosszát üljek azon a kényelmetlen széken? Amúgy sem szeretem én a klasszikusokat, az a sok érzelem és dráma… Amúgy meg nem is értem, mit álldogálsz még itt, minek tartasz fel, neked már aludnod kellene, én meg lemaradok miattad a kedvenc valóságshow-műsorom késő esti különkiadásáról.
Nyitókép: Illusztráció (Pixabay.com)
