A minap olvastam a bolygónk egyik legizgalmasabb geológiai jelenségéről. Az afrikai kontinensen, pontosabban Etiópia és Eritrea területén található Danakil-mélyföld egy sivatagi medence, szakkifejezéssel élve depresszió, amely a Föld egyik legszárazabb, és éves átlag tekintetében a legforróbb vidéke. A talaj közelében 70 Celsius-fok körüli hőséget is mértek már, a National Geographic Magazine szerint egyenesen ez „a Föld legkegyetlenebb helye”.
A mélyföld mintegy 100 méterrel a tengerszint alatt helyezkedik el, aminek oka, hogy három tektonikai lemez, az afrikai, az arab és az indiai találkozásánál található, bár a találkozás pontatlan kifejezés ez esetben, hiszen a lemezek fokozatosan távolodnak egymástól – ez a folyamat alakította ki magát a geológiai alakzatot. Elhelyezkedésénél fogva a Danakil-mélyföldön több aktív tűzhányó is található. Egyikük, az Erta Ale gyakorlatilag állandóan működik, fortyogó lávatava van. A helyi afar nép szerint ez „a hegy, amely mindig dohányzik”, s az említett nyelvből származó neve is erre utal: Füstölgő hegy.
A Danakil-depresszió talaja is roppant száraz és forró, egy sós sivatag, amelynek a lefolyástalan területein színpompás sós, kénes tavak képződnek, forró vizű kénes források törnek fel. Ez a kietlen, szinte másvilági, sőt, idegen bolygóhoz illő táj a fortyogó vulkánok árnyékában, különös látványvilágával csak kevés, évente néhány száz kalandvágyó és merész turistát vonz magához. A képeket szemlélgetve valóban átjárhatja az embert a borzongással teli kíváncsiság, az érzés, hogy ezt a vidéket látni kell, miközben menekülni kell belőle, hiszen lehetetlen itt élni.
Ez a zsigeri, ösztönös indulat teljesen indokolt, az ember minden idegszálával érzi, már csak a fotók alapján is átjárja a veszély közvetlensége, azonban legalábbis részben téves a megállapítás, miszerint élhetetlen a régió. Az említett afar (danakil) nép tagjai közül ugyanis mintegy százezren itt élnek – persze nem a forró, kénes-sós mocsarakban – hosszú idők óta, például állattenyésztésből, sókereskedelemből, a vidék nyújtotta lehetőségeket kihasználva.
A régió azonban nem csak a földöntúli látványáról, vulkanikus képződményeiről, kietlen tájairól és kegyetlen valóságáról, illetve az itt dacosan megmaradó afarokról nevezetes. A sors, pontosabban a földtörténet ironikus mosolyaként manapság a tudomány ezt a területet tartja az emberiség bölcsőjének. Itt találta meg ugyanis Donald Johanson paleoantropológus 1974-ben az első előember maradványait, a „Lucy” néven ismertté vált Australopithecus afarensis csontvázának mintegy 40 százalékát. Lucy a tudományos becslések szerint mintegy 3,2–3,4 millió éves, és a környéken később találtak még hozzá hasonló korú, sőt idősebb leleteket is.
Szimbolikus erejűnek tartom, hogy a Föld valaha – földtörténeti szempontból nem is annyira régen – egyik, feltételezhetően igencsak élhető vidéke ma „a Föld legkegyetlenebb helye”. A geológiai folyamatok révén az emberiség bölcsőjének területe ma az emberi élet számára javarészt élhetetlen katlan, forró, kopár pusztaság.
Szinte természetesen villant be ezután az asszociáció, miszerint az emberiség most talán ellentétes utat jár be. Azzal a különbséggel, hogy a Föld, mint bolygó úgymond természetes, geológiai folyamatai helyett ezúttal maga az ember és tevékenysége is tényező lehet ebben a – esetlegesen radikális és radikálisan gyors – változásban.
Manapság a Föld, főleg a nyugati(asodott)nak nevezett világ egyre több helyén jelentősen jobb körülmények között élnek az emberek, mint korábban. Ez a technikai-technológiai evolúció, kiváltképp az utóbbi néhány évszázad fejlődésének közvetlen következménye, amely időszak alatt egyre inkább központi tényezővé vált a kényelem.
Jó kérdés azonban, hogy ez a létberendezkedés mennyire fenntartható természeti-környezeti szempontból, és mennyi veszélyt rejt magában. Mennyire inganak azok az oszlopok, amelyekre ezt a világot építettük, és ha esetleg összeomlanak, az milyen következményekkel jár, mi mindent temetnek maguk alá?
Nyitókép: Pixabay
