A búcsú biztosan több száz évvel régebbi találmány a falunapoknál, meg különben is a templomaink java túl van az egy-kétszáz esztendőn, a védőszentjüket pedig évente megünnepelte a katolikus népesség. Nem is csak az, hiszen másfajta felekezetűeken sem kérték számon hovatartozásukat, ha ilyenkor ellátogattak a rokonokhoz. Ez olyasféle szeretetünnep – még ha a legények este a bálban időnként meg is feledkeztek erről –, amikor rokon és barát, meghívott és hívatlan vendég is betérhet a településre, ha éppen nem búcsút nyerni, azaz megszabadulni vétkeitől, legalább jóféle italra és gazdag ebédre a háziakhoz. Ilyen bőkezű vendéglátás talán csak lakodalomban fordult elő.
Jöttek hát régebben messze földről is, sok kilométer távolságról az olykor évente sem látott rokonok, rendszerint kocsival, lovakkal. Csodáltam is a lovakat, nem úgy a későbbi barátom a szomszédban. Maradhatott a tudatalattijában valami abból a búcsúból, amire nem is emlékezhetett, mert még pólyába volt csomagolva az udvaron a gyerekkocsiban. Az pedig alighanem önhatalmúlag indult el a vendégségbe érkezett rokonok lovainak a fara felé, valamelyik pedig egy rúgással elrepítette kocsival együtt egészen a nagykapuig. Sosem lett a gyerekből lóbarát, bár bizonytalan, hogy volt ennek bármi köze a csecsemőkori repüléséhez. Mindenesetre könnyedén túltette magát az eseten, csak lóra legföljebb a bolondmalmon ült föl. Azt is jóval később tette, mivel azokban a kocsis-lovas időkben még nem járt a faluba az ilyenfajta ringlispíl, hanem kosaras hinták keringtek körbe-körbe, mi meg fönt a sátor alatt forgattuk, hogy a végén munkadíjként ingyen fölülhessünk egy fordulóra.
Tökéletes kakofónia uralta ilyenkor a teret, már amennyire a kakofónia tökéletes lehet. Gyakran több irányból érkezett rádióból és lemezjátszóból a zene, miközben a sátorban zenekar húzta a nótát a vidáman italozók számára. A céllövészek sorban lőtték le a vasrudak végéről a vad ábrázatú figurákat, hogy azok lecsusszanva talán ként vagy kevéske puskaport gyújtsanak föl hatalmas durranással, miközben a nagy körhinta alatt pufogott a keringető motor. Mások a makarónit vették célba a szép giccsérzékkel kialakított kreppvirágokon, hogy ily ajándékkal kedveskedjenek valamelyik lánynak. Volt, aki inkább dobozpiramist igyekezett ledönteni rongylabdával, a csapatjáték kedvelői meg a csocsót választották a győzelem reményében.
Az utcákon sorakozó sátrak alól mézes szívet, lovat, babát és ki tudja még mit kínált a mézeskalácsos, a cukrászok meg saját termékeik sokaságát. A műanyag-birodalom akkoriban még csak kezdett kiépülni, jutott hát hely a kisiparosok kézművesnek mondható munkáinak is, akár játékokat, akár háztartási kellékeket raktak a búcsúfiát vásárolni szándékozók elé. A tömeg pedig hömpölygött bámészkodva, miként a kisvárosi vásár forgatagában teszi, de hisz a búcsú mégiscsak több annál, mert évente egyszer fordul elő, amaz meg akár havonta. És összefutottak ám séta közben sok éve nem látott, búcsú híján örökre feledett ismerősök, mert igyekeztek legalább ilyenkor hazajutni, ha tudták, ha nem, hogy mégiscsak ők teszik ünneppé az ünnepet, amennyiben nem hagyják magányukban a vendégre hasztalanul várakozókat.
Most mintha a hangzavar hiányozna, az a régi fajta, a körhinta a csengetésével, az élvezhetetlen zeneszó, a gyereksereg. Hogy mindez el-elmaradozik? Talán azért, mert nem egy-két községhatárt kénytelen már átlépni a búcsújáró hazatéréskor, hanem ennél több országhatárt. Bár némelyek azt mondják, hogy nem ápolni kell a hagyományainkat, hanem megőrizni, lassacskán már a búcsút is újra kell tanulni. Nem úgy azt a másikat, amelyet többször gyakorolunk – a búcsúzkodást.
