Különc – süthetnénk rá a bélyeget, de hát nem volna igaz, mert miféle különcség az, ha valaki az ezredfordulót megelőzően, a hatvanas években egy kis faluban kisgyerekként éppen kanásznak áll. Pap egy kell, tanító sem sokkal több, akkor meg milyen szakmát válasszon, aminek értelme is van, habár nem a disznópásztorkodás a karrier csúcsa ott sem. Csak ő vélte egyidőben annak, amikor nagyapját királynak látta, amint eget-földet ural kint a mezőn. Mégsem maradt a szakmában, igaz, szeretett volna hosszabban kitartani a jószágok mellett, de azt mondja, hogy nem tehette, mert elfogytak a disznók, nem volt mit őrizni. Érett fejjel már biztosan különben sem érte volna be a csürhe terelgetésével, az is lehet, hogy előbb-utóbb ráun az egyhangú munkára – tény viszont, hogy a juhászok idős korban is naphosszat járnak a nyáj után –, ha ennek valamelyest ellent is mond kitartása a szülőfalujában. No, ez sem teljesen igaz, merthogy szülővárosa van neki, mégpedig a főváros, onnan került nagyon gyorsan falura a nagyszülőkhöz, és lett ez a hely az otthona, a város meg idegen közeg számára.
Mivel tehát a fontosabb állások vagy be voltak töltve a falujában, vagy kihalásnak indultak, új szakma után kellett néznie. Nem vetette el annak a gondolatát sem, hogy esetleg istenkereső időszakában mégis a papi hivatást válassza, a végén azonban festő és szobrász lett belőle ott, a természet közepén. Mondani sem kell, hogy ilyen előzmények után megformázta Szent Vendelnek, a pásztorok és juhászok védőszentjének a szobrát is. Az nem derült ki a rádióriportból, hogy mennyiféle megpróbáltatással járt az eltelt évtizedekben ez a hivatás ilyen formában, hogy nem városi galériát „üzemeltet” művészetimádók és pénzes sznobok körében, hanem az erdőt és a mezőt járja. És inkább az évszakok csodáiról mesél, arról, hogy tavasz idején, amikor kivirágzik a falu, nem ér le a lába a földre a boldogságtól. Ha pedig elmegy az ezernél alig több lelket számláló településének a másik végére, ott is úgy érzi, mintha a saját udvarában lenne: otthon van az egymással beszélgető emberek körében.
Szavaiból arra lehet következtetni, hogy a természet csodái mellett – mivel nem mindig idegenben vannak a csodák – a szabadság érzése tartotta a faluban, mert míg mások az ingerszegény környezetből a város ingergazdagságába igyekezve várnak valamilyen üdvözítő áldást, ő mindezt helyben találta meg, mondván: mégiscsak ez az elsődleges életforma; a város mesterséges képződmény. Sosem bánta, hogy óvodába nem kellett járnia, mivel óvoda nem volt a faluban, így hatéves koráig maradéktalanul élvezte a szabadságot, ahelyett hogy korán a szabályokhoz kellett volna alkalmazkodnia. Iskolakezdéskor azon töprengett, hogy ugyan mit akarnak még vele megtanítani, amikor ő mindennel megismerkedett a mezőn és az erdőn a növényektől a bogarakig, a kis és a nagy állatokig. Aztán persze rájött, hogy van bőven megtanulni való az életben, megfordult kis- és nagyvárosokban, Európa országaiban és az óceánon túl is. Mégsem lett a város az ő világa a kötöttségeivel. Ha Kanadában lelépett az útról, máris szóltak: nem szabad, jöhet a medve! Másutt mindenütt az intelmeket kénytelen követni: vigyázz!, figyelj!, ne oda!, most menj!, most fussunk!, állj meg! Ott inkább a bajra, veszélyre figyelnek az emberek, a jóra nem nagyon.
Arról beszél, hogy reggelenként kimegy az erdőbe a szamarával, utána pedig kezdődhet a nap. Mert az ember része a természetnek, és ha elhagyja, akkor jönnek a bajok. Így van ez a városi művészemberekkel is, kimerül az alkotói világuk, ők pedig frusztráltságukban pótszereket keresnek.
A szobrai eljutottak közeli meg távoli falvak és városok tereire, a festményei meg ki tudja hová. Csak ő maradt a helyén.
Elbizonytalanít: mégiscsak különc?
