Sokszor eszembe jut, vajon milyen lehet ma átlagos orosz fiatalnak lenni. Szásának vagy Szergejnek. Akik ugyanúgy dolgoznak, terveznek, álmodnak, mint én. Hétvégén összejönnek a családdal, és a világ történéseiről beszélnek. Reménykednek, hogy a háborúnak hamar vége lesz, majd néhány nap elteltével azt látják, hogy az egész világ ellenük fordult. Nem a Kreml vagy az orosz katonák ellen, hanem Szása és Szergej ellen, minden ellen, ami orosz. A hattyúk tava ellen. Bulgakov és a Borisz Godunov ellen. De még az én – világ dolgairól mit sem sejtő, csupán az egerekkel hadban álló – orosz kék macskám ellen is.
Az orosz–ukrán háború kirobbanása után egyfajta oroszellenes kultúrharc vette kezdetét a világ boldogabbnak tartott felén, ahol a döntéshozók egyre bizarrabb módszerekkel igyekeznek kiszorítani a nemzetközi kulturális életből mindent és mindenkit, akinek köze van/volt Oroszországhoz. Az ijesztő jelenség azzal kezdődött, hogy az orosz sportolókat eltiltották a nagy nemzetközi versenyektől, majd lavinaszerűen, gyorsan egymás után következtek be az egyre durvább – sok esetben céltalan – oroszellenes lépések. Például a Rotterdami Filharmonikusok megszakította a munkakapcsolatát Valerij Gergijev orosz sztárkarmesterrel, a Cseh Nemzeti Színház törölte a következő évadjából Pjotr Csajkovszkij orosz zeneszerző A cárnő cipellője című operáját. Egy nemzetközi macskaszövetség pedig kitiltotta az orosz macskákat a versenyeikről.
Sokáig úgy tűnt, hogy az orosz házi kedvencek elleni szankciónál groteszkebb döntés nem fog születni, ám nagyon úgy fest, hogy a brit Nemzeti Galériának sikerült rátennie egy lapáttal. A múzeum kurátorai ugyanis átnevezték Edgar Degas francia impresszionista művész Orosz táncosok című alkotását. A százhúsz éve született pasztellkép új neve Ukrán táncosok lett. Természetes, hogy a háború alapvető irracionalitására nehéz észszerű válaszokat adni. Mai napig szakemberek sora keresi a racionalitást a hadműveletek mögött. Ukrajna katonai erősödése, az ukrán nemzettudat egyre gyorsabb térnyerése, az orosz narratíva állítása szerinti donyecki atrocitások, a nyugati közeledés jelentette fenyegetés, a hidegháború után megváltozott világrend visszaállítása és megannyi magyarázat próbálja értelmezni az orosz inváziót. A nyugati értelmiség reakciója azonban nem a motivációk keresésére, a konfliktus megoldására, lezárására irányul, hanem az általános oroszellenesség kritikátlan csúcsra járatására. Az eltörléskultúra elvakultsága ugyanúgy tetten érhető ma, mint amikor történelmi kontextust figyelmen kívül hagyva torkollott szobordöntögetésbe a BLM-mozgalom európai hullámverése. Mint amikor több mint százéves irodalmi műveken (Tamás bátya kunyhója) vagy régi filmeken (pl. Elfújta a szél) kérték számon a politikai korrektséget.
Korábban a náci és a bolsevik rezsim játszott hasonló szabályok szerint: azoknak a kultúráját üldözték, a vagyonát elkobozták, akiket éppen az ellenségüknek nyilvánítottak. Most, amikor egy varsói színház leveszi műsoráról a Borisz Godunovot, vagy egy milánói egyetem nem tanítja többé Dosztojevszkijt, azzal nem Putyinnak árt. Egyrészt, a nyugati világ szegényebb lesz egy kulturális értelemben gazdag, sokszínű ország termékeivel. A másik oldalról pedig Szása és Szergej a világ minden pontján azt tapasztalja, hogy bűnösnek tekintik őket. Az orosz focista, aki egész életét a sportnak szentelte, most a FIFA döntése miatt nem játszhat. A parasportoló, aki hiába hitt magában, nem vehet részt a paralimpián. És még sorolhatnánk. Egy nép kollektív megbélyegzése közel akkora bűn, mint egy háború kirobbantása.