Ha nincs többet tél, akkor nincs többet nyár sem. Tél pedig nincs, vagy ha van, akkor nem olyan, mint amilyenre mi emlékszünk, tehát nincs. Az őszi ködöt követő puha hótakaró decemberben, csikorgó hideg januárban, amikor az orrlyuk szőrszálai megfagynak, ahogyan kéz és láb ujjai is. A januári hideg fáj. A február kalandos kedvű téli hónap, tele meglepetésekkel, váratlan hideghullámokkal és a tavaszt ígérő napsugarakkal. Mindez már nincs, tehát akkor nyár sincs, mert ahogyan a jobb is csak a balhoz képest létezik, a fehéret is a feketével együtt tudjuk megérteni, úgy az évszakok is egymás ellentéteként vannak. Noha ez a tavaszra és az őszre is igaz, hiszen a levelek kibújnak vagy lehullanak, előbújnak az állatok, vagy elbújnak, de azok (a tavasz meg az ősz) mégis inkább rokonok, a tavasz jókedvű, folyton nevetgélő, szeplős nővér, az ősz pedig folyton morgós, zsörtölődő nagybácsi, akinek szomorúság ül a tekintetében, vagyis nem utálatos, csak úgy tűnik. Azon sohasem gondolkodtunk el, hogy mi van a világnak azokon a részein, ahol nincs négy évszak. Mert, ugye, a négy évszak így evidencia, ellentétességével. Lehetséges ugyan, hümmögtünk megengedőn, hogy másutt nem annyira másmilyen, jól megkülönböztethető, mint ahogyan azt Vivalditól megtanultuk, a nyári vakáció napjaiban pedig örök időkre az eszünkbe vésődött, miközben a magyar kártyát forgattuk a forró, lassan múló délutánokon az udvar, a kert árnyékában kockás pokrócokon heverészve: a tavasz piros szív, akkor mindenki szerelmes lesz, valószínűleg delnőkbe (romantikus szó, valami Jókaiból kerülhetett a fejünkbe); a nyár szalmakazalnak dőlő pihenés, frissítő vizet rejtő korsóval; az ősz a sárguló levél árnyékában borocskát mohón kortyolók évszaka, míg a tél tűz mellett kezeit melengető katonáké. Évszakok tehát vannak, négy, teljesen különböző évszak, más hőmérséklet, más fényviszonyok, másmilyen csapadék, vagyis minden más. Ha nem így volna, nem is tudnánk, melyik hónapban járunk az évben. Természetesen hallottunk arról, hogy a világnak vannak olyan részei, ahol nem ilyen határozottan, egymás ellentétességében definiálható módon különböznek el az évszakok, de hát ez éppen olyan volt, mint a fürdőgatyás Télapó. Van, de ugyan már!
Na, most, hogy már nincs tél, legalábbis olyan tél nincs, amilyenre mi emlékszünk, havas karácsonnyal és a Palicsi-tó jegén korcsolyázó gyerekek nevetésétől hangos januárral, hanem csak olyan van, amilyenre a felnőtt gyerekeink emlékeznek, akik már, ugye, szintén nem gyerekek, akkor nincs nyár. És ha nincs nyár, akkor óriási bajban vagyunk, mert mi van? Mikor kell elővenni a nyári olvasmányokat? Talán nyári olvasmányok sincsenek? Mindezzel még valamiképpen meg is tudnánk birkózni, ha több is az emlékünk, mint a lehetőségünk (mondjuk így azt, ami a korunkból következik), viszont mit fogunk kezdeni azzal, amit képtelenség másként nevezni, mint a földrészünkön megszerzett alapműveltségnek.
Vivaldit mindenki hallgatta általános iskolás diákként. Tudta, mert megtanították, hogy ez az élet. Mindez a szépség, remegés, cincogás, felhőtlen kacagás, mély zokogás. Így van felosztva a világ, egymás ellentétei az évszakok, amelyek mégis kiegészítik egymást, és bennünk válnak teljességgé, általunk ragyog a nap, nekünk esik az eső, a mi arcunkba nevet a szél, felettünk kergetőznek a felhők. És egész életünk során mást sem teszünk, csak nyújtózunk, együtt a hegedűhangokkal, a fákkal, a templomtornyokkal, a madarak rebbenő tekintetével, elbotlásainkkal és boldog perceinkkel az ég vigasztaló magasztossága felé, ami nem vallási, hanem esztétikai kérdés, csak hát, ugye, aki hallgatott Vivaldit, és nincs olyan, aki nem hallgatott, az pontosan tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű.
Na, most, hogy nincs már nyár, legalábbis nincs olyan, amilyenre mi emlékszünk, hiszen tél sincs olyan, akkor az emlékeink, amelyek alapját az jelentette, hogy a teremtett világ tökéletességének befogadására neveltek, bizony, még a keleti tömb országaiban is, hiszen Vivaldit nem cserélték le, ő pedig az volt, akkor most mi van? Vagy inkább az a kérdés, hogy mi nincs?
