Ily korán múlóban a nyár, vagy lesz még belőle bőven? Amiatt találgatok, mert már a csillagászati nyár kezdete előtt kutya meleg köszöntött be, de inkább ránk rúgta az ajtót, hogy gyorsan imádkozzunk esőért és enyhülésért, hátha túlélik mérsékelt kárral a növények. Meg az emberek az állatokkal együtt. Most pedig, amikor a júliusi-augusztusi kánikula várható, elviselhetőre váltott az időjárás. No, nem a kutyát szándékozom méltatlanul vádolni a megpróbáltatásokért, ő csak úgy kerül a képbe, hogy mivel a mediterrán vidéken a nyár érkezése a fényes Szíriusz felkeltével esik egybe, ennek pedig Canicula, azaz kiskutya a latin neve, így lett a hőségtől hozzánk hasonlóan szenvedő vétlen eb a rekkenő meleg jelzője.
Persze a hőség nemcsak fokokban mérhető, hanem emberi érzékkel is, ezért mondtuk pokolinak a harminc Celsiushoz közelítő forróságot évtizedekkel ezelőtt, amikor a gyerekek az út bokáig érő porában játszadoztak, tudomást sem véve bármiféle allergiáról és egyéb kórságról. Ma már kiegyeznénk abban a melegben. Tőlünk nyugatabbra és északabbra meg arról mesélnek az arrafelé kirándulók vagy bevándorlók, hogy míg az idegenek enyhe tavaszias időben pulóvert öltenek föl, az őslakosok rövid ujjú öltözékben sétálnak. Számukra bizonyára könnyen elviselhetőek a telek, inkább a klímaberendezések zabálják nyáridőben éjjel-nappal a drága energiát, még ha szűkében is vannak vele. Minő fordulat: az áramfogyasztás már nem a téli melegért szökik a csúcsra, hanem a nyári hűvösért.
A nyár állítólag a mérsékelt égöv egyik évszaka, így is volt ez sokáig, most sincs másként, csak éppen időnként már heteket rabol el a tavaszból, másrészről pedig mérsékeltnek nemigen mondható a negyven fokhoz közelítő hőség. Mert ilyenkor már a kutya lihegve kapar gödröt magának a kerti árnyékban hűsölésre; a rózsák hervadva nyílnak a ház előtt, a keménykötésű gazok törpén száradnak el. Hogyne aggódnának a gazdák a vetéseikért, amikor a gyomoknál sokkal kényesebb növényeik sínylődnek a már nem csak emberpróbáló ég alatt: vagy adnak termést, vagy sem. Aki pedig teheti, felemás érzéssel, jobb híján ivóvízzel locsolja növényeit: élelem nélkül nincs élet; igaz, víz nélkül meg végképp nincs. Lehet választani. Eközben a magyar agrárminiszter arról beszél, hogy erőltetett menetben kell tározókat építeni, mert olyan gyorsan jött az aszály – csak néhány éve –, hogy erre korábban nem volt igény, most meg szinte lehetetlen az ország némelyik részén – és erre mifelénk – öntözés nélkül termelni. Megtörténhet, hogy a kukorica zölden szárad meg. A napraforgómag meg üres marad.
A világnak persze akadnak egyéb bajai is, ha meg kevesli őket, csinál magának újakat. A gonosz háborút kezd, majd ez olyannyira megtetszik a többieknek is, hogy abba sem akarják hagyni. Inflációt gerjesztenek, mert a jobbikként elkönyvelt és nemes célt hangoztató kontinens nagyobb része őrült áldozatra kész, akár romba dönti gazdaságát álszenteskedésből, a népét meg télre hideg szobában hagyja. Ideológiáját győzelemre viszi, ha belepusztul is. Új Európa, új értékek! Egyik napról a másikra a legzöldebb környezetvédők feledik a tegnapi, mindenekfölötti céljaikat, a klímavédelmet: a szénerőművektől jogosan irtózók most a régieket készítik elő, mert szükség lehet rájuk; a földgolyó másik feléről szállítják a gázt, ha belekékülnek is. Ha isteni büntetés lenne az aszályban, csak azért lehet, mert úgy gondolta, ő is besegít az embernek, miként fordítva történt a Bolond Istókban: A szőlős gazda is, az egyszeri, / Magánkivűl s őrjöngve kacagott fel, / Látván, hogy szőlejét a jég veri, / Dorongot ő is hirtelen kapott fel, / Paskolni kezdé, hullván könnyei: / „No hát, no!” így kiált; „én uram isten! / Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!”
