Megszületett a gyerek. Örült is neki végtelenül apa-anya, nagyszülők, a rokonság és a barátok. Magyarként jött a világra, amit nem dicsekvésként fontos megemlíteni – bár szégyenkezésre sem ad különösebb okot –, hanem azért, mert rögtön meggyűlt a baja – vagy inkább a szülőké – a vélt vagy valós hazájával. Olyan idők jártak akkoriban, amikor a külhoni magyart nem tekintették kicsit sem az anyaországhoz tartozónak, vagy nem jobban, mint akihez tolmácsot volt szükséges hívni. Az állampolgárság megszerzéséért a felnőttek is kacskaringós útvesztőket jártak be, lehettek bár egykor valameddig a szülők, nagyszülők vagy épp a kérelmezők az akkoriban még nagyobb ország polgárai.
Az apa egyik utódállambeli, az anya a másikból való, a gyerek anyaországi születésű, mégis hontalan lett. Erről a születési anyakönyvi kivonatból értesültek a hozzátartozók. Ha az újszülött nem is sokat búslakodott amiatt – persze nem is tudott róla –, hogy lehetne akár három ország állampolgára, ehelyett egy sem járt neki. A felnőttek valamiért szánalomra méltónak vélik azokat, akiknek még hazájuk sincs a földön, miközben minden rögét valamely ország a magáénak vallja (némelyiket több is). Tisztességesebb lett volna azt írni az anyakönyvbe, hogy „állampolgársága nincs”, mert ő mégsem elüldözött, hazátlan száműzött, bujdosásra kényszerített, mint voltak sokan a történelem folyamán, még ha hontalanságát egy nem éppen nemzetbarát hatalom hivatala mondta is ki, bár nem fosztotta meg jogaitól, csak egytől: a hazától; ami mégiscsak jogfosztottsággal jár, mert hátrányos szabályaival megkülönbözteti a hazával rendelkezőktől. Rövid időre ugyan – mivel ez a fajta hontalanság nem tart örökké –, mégsem elhanyagolhatóan.
Oktalan lenne a fejtegetés, hogy az ilyesféle életkezdet előrevetíti-e a jövőt. Megmarad-e a sehova sem tartozás, vagy esetleg (kárpótlásul?) gazdagon megjutalmazza a sors, és több hazát oszt neki. Ha egyáltalán a több haza fölér eggyel, vagy mindegyik csak olyan hazaféle lesz. Mégis ez történt, tehát rövid idő elteltével három ország is gyorsan befogadta hivatalosan polgárának, még ha ő keveset is tudott erről. Azóta már jár-kel időnként mindegyikben ünnepek vagy iskolai szünetek idején, mert ugyan egymás mellett sorakoznak országai, mégis mindegyik mást kínál. Nyelvében és szokásiban egyaránt. Némelyekben külhoninak számít, a harmadikban anyaországinak; megadatott neki, hogy legalább belekóstoljon a kisebbségi létbe – inkább csak ismerkedjen vele –, és ha ez nem tetszene neki, választhatja szülőhazáját elsőnek. De hogy mégse merüljön ki ennyiben a hovatartozása, esetleg sehova sem tartozása, negyedik országban, már Nyugaton éli eddigi életének a leghosszabb szakaszát, ahol nem is kisebbséginek vallhatja magát, hanem a diaszpóra részének, ami mégiscsak hátrányosabb helyzet, mint a kisebbségi. Bár ezen vitatkozni lehetne, mert az igazságot a mérlegelés szempontjai döntik el. Ott viszont nem állampolgár, nem is kért ilyent, inkább ideiglenesen tartós bevándorlónak mondhatnánk.
Érdemes volna megkérdezni tőle, hogy ifjonti sorsában hányadán áll a hazával. Azt ugyan láttuk, hogy mi a helyzet azokkal az országokkal, amelyeknek elég ritkán látott állampolgára, de vajon melyiket érzi hazájának a négy közül? Ha már a gólyának kettőt adott a végzete, lehet, hogy ő is kettőt választana magának? Hacsak a mindenhova tartozás miatt nem olyan lazák a kötődései, hogy hazáról nem tud vallani, csak országról. Lehet, hogy ha arról faggatnánk, hová megy haza, nem is a három „hazája” valamelyikét említené, hanem a negyediket, ahol az otthona van. Hazáról meg tán vallani sem tudna. Megint hontalan?
