Néhány évvel ezelőtt, 2015 áprilisában úgy hozta a sors, hogy olyan irodába kerültem, ahol nem igazán volt fűtés. Nem emlékszem, hogy az egyébként addig leginkább raktárnak használt helyiségben volt-e radiátor. Arra emlékszem, hogy a sebtében beállított íróasztal fölött egy gömb alakú piros fém valami volt, kicsit olyan, mintha éppen leszállni akaró ufógép volna. Remélni mertem csak, hogy a feketére festett fémváz, amihez hozzá volt erősítve, kellő erővel fogja tartani, különben loccsan az agyam. Az íróasztal azért volt éppen ott, mert odébb egy szakadt-poros függönnyel eltakart beugró volt, ahonnan áradt a hideg, lefagyott a derekam. Muszáj volt a piros ufógép alá ülnöm, ami egyébként tűzoltó készülék volt a hatvanas évek elejéről. Hideg volt az a jó néhány évvel ezelőtti április, olyannyira, hogy előkerestem egy pár régi kesztyűt, és lefejtettem az ujjrészekből éppen annyit, amennyi ahhoz kellett, hogy gépelni tudjak. Később kaptam egy árammal működő melegítőt, „cekászosat”. Én nem tudom, ismerik-e ezt a szakkifejezést, de meggyőződésem, hogy a cekászos fűtőtestek létezéséért hálát kell adni és imákat rebegni. A múlt század kilencvenes éveiben ugyanis egy rövid ideig tanáriban is üldögéltem, hosszabb ideig pedig különböző tévé-, rádió- és újságszerkesztőségekben is, és tudom, milyen az, amikor egy időre bekapcsolják a cekászos fűtőtestet, és elgémberedett tagjainkat jóleső melegség járja át. Természetesen magam is tisztában vagyok azzal, hogy a cekász nem lehet egyetlen kályhának az elnevezése, de én ezt jegyeztem meg, valamelyik titkárnő szavaiból áradó melegség emlékével együtt maradt meg bennem: „Bekapcsoljuk egy kicsit a cekászost?” És a kvarckályhára gondolt, aminek három sorban lévő, külön-külön is bekapcsolható fűtőszálai azonmód vörös izzásba kezdtek, és elgémberedett tagjaink – de ezt már említettem.
Ugyanabban az irodában, ahol a fejem fölött a hatvanas évekből ott maradt, az esetleges tűz oltásához nélkülözhetetlen piros fémgömb lógott, nyáron olyan meleg volt, hogy amikor a legyek berepültek a négy aprócska ablak egyikén, rövid ideig tartó keringőzés után ájultan estek az íróasztalomra – akkor kellett volna behúzódni a benyílóba, de addigra azt telepakolták mindenféle kiadványokkal, amiket a beázás miatt máshonnan el kellett távolítani, hogy hozzá lehessen látni a meszeléshez.
Egy évvel később már olyan irodában ültem, amelyiknek saját radiátora volt, öntött, régimódi, elegáns radiátor. Mindennap megsimogattam, közben kinéztem az ablakon, merengtem a fák koronáján, a levelek mozgásán, a gerlék hangoskodásán, és végtelenül boldog voltam, hogy ilyen jó sorsom van, ablakom, amely a város egyik legszebb utcájára néz, ablakom alatt radiátor, ami melegít is, emellett pedig elkaptam a cekászos kályhát, amit odaállítottam magam mellé, hogy amennyiben szükséges, segítsen a kellő hőmérséklet elérésében.
Emlékszem azokra az időkre, amikor a cekászos kályhát egy meghatározott időre – mondjuk, negyedóra – kapcsoltuk be, és olyan lelkifurdalások közepette, aminél jelentősebb csak a gyomorgörcsünk volt, hogy mi lesz, ha a következő hónap elején a könyvelési osztályon meglátják, hogy itt-ott bizony magasabb az áramfogyasztás. Kiugróan! Mert azt mindenki tudta, hogy minden irodában használják ezt az áramzabáló kályhatípust, de abban soha senki nem lehetett biztos, hogy mennyi az, amennyi a melegedésre elhasznál kilowattórák számát illetően még megengedett. Hiszen egyáltalán nem volt megengedett a cekászos kályha használata – bizony, voltak ilyen idők a múlt század kilencvenes éveinek jugoszláv országában. Olyan bújócskaféle volt ez a vacogó beosztottak és a munkáltató között.
Nem tudom, miről is jutott ez eszembe ebben a kánikulában. Talán a nagyanyámról, aki mindig azt mondogatta, hogy ebből a nagy melegből volna jó eltenni valamennyit télire. Aztán elnevette magát, legyintett, és megkérdezte, vettem-e dinnyét.
