Mindenki tanuljon meg egy Petőfi-verset! Erre a rádióban elhangzott mondatra csak a homlokomat ráncoltam. A Petőfi-emlékévről beszélt az interjúalany, merthogy újévkor ünnepeljük majd a költő születésének kétszázadik évfordulóját. De hogyhogy csak egy verset? Van a világon olyan magyar ember, aki egyet sem ismer? Nagyanyám analfabéta volt, az ezernyolcszázas évek vége felé született, mégis tudott Petőfi-verset, úgy sejtem, hogy egykor az iskolás lányaitól tanulhatta. Hacsak nem gyerekkorában, iskola nélkül, mivel akkoriban még élők emlékezhettek a szabadságharcra, nem lanyhult a Petőfi-tisztelet. A Segesvárnál, pontosabban az öt kilométerrel távolabb levő Fehéregyházánál vívott csatában elveszett költőről évek, sőt évtizedek múltán sem akarta a nép elhinni, hogy valóban elesett egy kozák kardjától. Sokfelé látni vélték, még Londonban is. Egy osztrák lap majdnem kilenc évtizeddel később fölvetette, hogy talán mégsem halt meg a költő a csatában, hanem Oroszországba vitték. Újabb fél évszázad múltán pedig orosz földről, Barguzinból csontvázat hoztak haza, azt állítván, hogy a költőt találták meg…
A csata – éppen egy hét múlva lesz július 31-e – fél évszázados évfordulójára tizenöt különvonat szállította a tiszteletadókat Fehéregyházára, ahol tízezernyien lehettek az ünneplők, és a krónikás szerint száznegyven koszorút helyeztek az emlékmű talapzatára. Az alkotást, turullal a csúcsán, 1897. július 31-én avatták föl ezreket megmozgató országos ünnepség keretében.
Fél tucatnál is több éve már, hogy Segesváron Petőfi-emlékeket kerestünk, de hiába, hiszen Drakula szülővárosába a gróf vonzza a turistákat. Igaz, miután kollégánk megjegyezte, hogy az egyik emléktárgyboltban beszélnek magyarul, az elárusító – némi sértődöttséggel – úgy válaszolt, hogy nemcsak beszél, hanem magyar is. Vagy ő ajánlotta, vagy mi állapítottuk meg, hogy fakanalat kell venni, mert azon a kiégetett bajuszforma hasonlít leginkább Petőfi bajszára.
Fehéregyházánál a falu bejáratára volt nehezebb rálelni, mintsem a Petőfi-emlékekre: továbbra is ott áll az impozáns emlékmű, a parkban szobrok, domborművek, kicsike múzeum. A másik, távolabbi emlékmű pedig azt a helyet jelöli, ahol utoljára látták Petőfit, amint Héjjasfalva felé futott. A fehéregyháziak szinte biztosra veszik, hogy a költő kívánsága beteljesült, és a csatatéren valamelyik tömegsírban nyugszik: Ott essem el én, / A harc mezején, / Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, / S ha ajkam örömteli végszava zendül, / Hadd nyelje el azt az acéli zörej, / A trombita hangja, az ágyudörej.
Az Erdélyt járó utas számos Petőfi-szoborral találkozhat másfelé is, miként a magyarlakta településeken más országokban is. Békésen idézik a költészet és a költő nagyságát, bár helyenként a békétlenek ellene fordulnak. Az ilyen viszontagságokról az ungvári Petőfi bőven tudna mesélni.
Nem ellenség ő, inkább sok népnek barátja, hiszen olvassák a világnyelveken, miként a kínaiak, japánok, szlovákok és lengyelek, spanyolok, perzsák és örmények vagy éppen a baskírok.
Ezek után okkal gondolhatjuk, hogy a magyar ember – legföljebb ha gyerek – nem mostanában kezdené tanulni az első Petőfi-verset, mert ha A Tisza vagy A XIX. század költői diákkorában hosszúnak tűnt számára, ott volt a Talpra magyarként emlegetett Nemzeti dal, a Szeptember végén, könnyed játékosságával az Anyám tyúkja. Meg százszámra a többi.
Talán mégis félreértettem a rádiós szavakat, esetleg arra utaltak, hogy mindenki tanuljon meg még egy verset: a tizenegyediket, a huszonötödiket… Mert élnie kell a költőnek, nem is csak azért, mert megálmodta jövőjét: Anyám, az álmok nem hazudnak; / Takarjon bár a szemfödél: / Dicső neve költő-fiadnak. / Anyám, soká, örökkön él.
