Pár nappal ezelőtt – részben hivatalból, nézőként – egy politikai vitarendezvényen vettem részt Budapesten. Egy, a magyar kormányhoz közel álló neves elemző csapott össze egy ellenzéki kutatóintézet vezetőjével, aki korábban még a szocialista időkben volt kormánytag. Amikor a csata véget ért – ahogy egy ilyen eseményen lenni szokás –, a közönség kérdezhetett. Gyakori jelenség, hogy a nézők provokatív vagy akár valamelyik vitafélt támogató kérdést tesznek fel, ám most teljesen más történt. Az első (és egyetlen) jelentkező – kérdés helyett – a vitát elemezte, valamint kritizálta a moderátort és a kormányközeli elemzőt.
– Már megint egy túlbuzgó, aki imádja hallani a saját hangját. Sebaj, majdcsak befejezi – gondoltam. Unalmamban a farzsebemből előkaptam a telefonom. A közösségi médiát görgettem, amikor egy, a felszólaló száját elhagyó mondat ütötte meg a fülem:
– Nagyon felháborítók voltak az egyik vitázó fél kijelentései, amikor több közvélemény-kutatás egyoldalú eredményéről számolt be. Folyamatosan a magyar emberek kifejezést használta. Milyen badarság ez? Létezik olyan, hogy magyar ember? Szerintem csupán magyar állampolgárokról beszélhetünk, magyar emberekről nem – mondta, majd egy pillanatra elhallgatott. Talán reakcióra várt. Nem tudom. De a kijelentés után néma, gyászos csend honolt az előadóteremben. Hirtelen nem értettem, mi történik. Végignéztem a lelátón. Csupa értetlenkedő arckifejezéseket láttam mindenfelé. Ám amikor az önjelölt szakértő folytatta volna a beszédét, egy hölgy – kissé flegma hanglejtéssel – felkiáltott: „Én magyar embernek tartom magam." Ekkor már a pódiumon is mozgásra lettem figyelmes. A felszólaló által kritizált elemző kapcsolta be a mikrofonját:
– Jó, ezt könnyen eldönthetjük. Tegye fel a kezét, aki magyar embernek tartja magát!
A teremben két ember kivételével (az egyik maga a „kérdező" volt) mindenki felemelte a kezét.
– Akkor ez eldőlt, létezik – mondta mosolyogva, majd kikapcsolta a mikrofonját. A nézők másképp gondolják – nyugodtam meg egy pillanatra, ám nem sokkal később iszonyú düh kerített hatalmába. Tizennyolc éves korom előtt nem sokkal vettem fel az állampolgárságot, de soha még csak fel sem merült bennem, hogy magyar lennék-e, vagy sem. Tudtam, az vagyok. A fickó szerint én, illetve hozzám hasonlóan több mint egymillió külhoni magyar ember nem volt a nemzet része az állampolgársági eskü letételéig? Sőt, az is lehet, hogy még most sem tart annak bennünket? Egyáltalán benne van egy ilyen, feltételezhetőleg tájékozatlan ember fogalmi repertoárjában a nagybetűs nemzet szó? – merültek fel bennem kérdések. Közben felelevenedtek bennem dédnagymamám szavai is, aki számtalanszor elmesélte, hogy kétszer is volt magyar állampolgár, úgy, hogy még az utcából sem költözött el. Mindezek ellenére nem csak azon rövid idő alatt vallotta magát magyarnak, amikor épp magyar állampolgársággal rendelkezett. Gyermekeit, unokáit, dédunokáját magyarnak nevelte. Ő tanított meg engem is magyarul imádkozni, különböző magyar versekre, magyar népdalokra, magyar hagyományokra. (Ha ő már nem is, az egyetemes külhoni magyar közösség harmadszor is a nemzet részévé vált.)
Eszembe jutottak azon csodás pillanatok, amikor évekkel ezelőtt könnyes szemekkel vettük át szüleimmel az állampolgárságról szóló dokumentumokat. Fel sem merült bennünk, hogy ott, abban a pillanatban váltunk magyarrá. Csupán tudtuk, hosszú évtizedek után közjogi értelemben ismét a nagybetűs magyar nemzet részei lettünk, mi, leszakítottak. Abszolút felfoghatatlan számomra, hogy léteznek még olyan nemzettársaink (?), akikben efféle felvetések akár csak egy gondolat erejéig is felmerülnek. Szerencsére egyre ritkábban találkozom hasonlóval.
